Sokan azt gondolják, hogy a madarak akkor kerülnek hozzánk legközelebb, amikor télen, némi madáreledellel odaszoktathatjuk magunk köré őket és gyönyörködhetünk bennük. Pedig a szárnyasok csodálatos élete csak ezután kezdődik a tavasz beálltával, amikor elindul a nászrepülés, az udvarlási időszak, amikor a hímeknek (a madaraknál így nevezik a pasikat) önmaguk legjavát kell mutatniuk a tojóknak (így hívjuk a csajokat a madaraknál), hogy velük és ne más hímekkel álljanak párba.
Ez azt jelenti, nem elég, hogy a madárvilágban a hímek a díszesebbek, a színesebbek, hanem ők a daloskedvűek is. Persze ez csak nekünk tűnik dallamnak, nekik a nászidőszak, kommunikációs lehetőségeit jelenti. Egy-egy madárfaj hasonló motívumokkal énekel, ami egyedenként más és más. A legtöbb rigó énekéből ki lehet hallani a „Fütyül a rigó” motívumot, ami minden egyednél egy kicsit másként van kiénekelve. Hogy melyik dallam az igazi, azt mi emberek nem tudhatjuk, de gyönyörködhetünk benne. A 24 órás tavaszi koncert a már említett rigó dallamával kezdődik, amit a teraszon fogyasztott reggeli mellett meg is hallhatunk, ha kertvárosban élünk és van egy kis szerencsénk (na meg, ha aranymálinkó, vagyis sárgarigó költ a környéken). A délelőtt folyamán is folytatódik a koncert, amit az énekes madarak zenekarára írt a természet. Kihallhatjuk belőle a rozsdafarkúak reszelős sikítását, a galambok búgását, a cinegék „nyitnikékjét” és esetenként a szarkák csörrögését is.
Kora délután egy kicsit csillapodik a zenebona, és a kertek alól kihallatszik a kakukk hangja, aki valószínűleg már a tojásának biztos becsempészésének helyét keresi, majd ahogy a délután kezd az estéhez közeledni a komolyabb zenészek veszik át a koncertezést. Először a feketerigók, majd a fenyő- és énekesrigók trillázása töltik be a kertek alját. Mire megjelennek a denevérek, és leszáll az est, megszólalnak az énekesmadarak legvirtuózabb zenészei a fülemülék. Ha nem esik az eső, egész éjszaka énekelnek. Hangjuk nagyon éles, átható és csodálatosan megkomponált futamokat hallhatunk tőlük. A dallam elárulja, hogy mikor szívja be a levegőt és mikor énekli ki magából.
Április közepétől a költési időszak éjszakáit végig énekli, melynek valószínű az az oka, hogy így védi a tojót, hogy míg őrá figyelnek, jelezve, hogy ez a „susnyás” az ő felségterülete, addig az asszony biztonságban melegíti a tojásait, míg ki nem bújnak belőle a fiókák. Persze nem csak a jó hangú madarakban gyönyörködhetünk. Vannak, akik nem túl szépen énekelnek, mint például a szajkók, de nagyon pazar a megjelenésük tarka tollazatukkal. (Egy szajkópár szokott csatlakozni hozzám hazafelé menet az Ambró Ferenc utcán, érdeklődve, ágról ágra repülve). És persze vannak olyanok, akiknek sem a hangjuk, sem a megjelenésük nem túl látványos. Ilyenek a szarkák és a varjak.
Ők viszont roppant értelmesek és ezért bámulatra méltók. Csapatban élnek és cselekszenek. A kertek alatti szarkák rendszeresen játsszák el a szomszéd kutyával, hogy esetlenül bukdácsolnak körülötte, akinek kedve támad levadászni őket. Annyira belemerül az esetlennek tűnő ugrándozó madár becserkészésébe, hogy észre sem veszi, hogy közben a csapatból néhány másik szarka a kutyaeledelt a csőrükbe fogva szépen darabonként átmentik a szomszédba, hogy a blökitől egy kerítéssel távolabbról nyugodtan falatozzanak a kutyakajából.
Hogy miért írtam le ezeket az érdekes dolgokat a madarakról?
Talán mert a neten mostanában olvashattuk, hogy az egyik budapesti kerületbe visszatért a „vérvarjú”. A Hitchcock film hangulatát tükröző írás nem tud szolgálni véres jelenetekkel, csupán annyival, hogy a varjú vészjóslóan az ember felé repült, amikor az megpróbálta a még röpképtelen fiókáit megközelíteni. (Vérengzésre nem került sor de a címben olyan jól hangzott.)
Ha olyan hülye. Szokták mondani. Én voltam olyan hülye gyerekkoromban és csupán, mert megtetszett egy németországi tópart szélén pihenő kishattyú, kézbe akartam venni, hogy megsimogassam őt. A hattyúmama nem hagyta. Először láttam egy 15 kilós madarat repülni felém, és le is csapott a kobakomra, amin megrepedt a bőr és vérzett. Visszadobtam a fiókát és menekültem, ahogy a lábam bírta. Nem engem sajnáltak meg a parkőrök, hanem rám förmedtek, hogy mit képzelek én a védett madarakkal és örüljek, hogy ilyen könnyen megúsztam. Az egyik parkőr azt kérdezte, hogy bármelyik anyuka szerintem mit tenne, ha a parkban sétáló kisgyerekéhez egy kutya odamenne és megpróbálna merő szeretetből az arcába nyalni? Valószínű, azt hinné, hogy meg akarja harapni a gyereket, és egészen biztos, hogy elzavarná őt. Pedig a kutyus is pont azt akarta, mint akkor én. Kedveskedni, megsimogatni egy kis élőlényt.
Ma már tudom, hogy az állatok is pont olyanok, mint mi vagyunk. Pont úgy, ha kell életük árán is megvédik kicsinyeiket, és ahogy mi, emberek, ők is elvárják, hogy ezt tiszteletben tartsuk.
Pont elég érdekes dolog van a madarakban, amit a megfelelő távolságból is csodálhatunk. Nyugodjunk hát bele, hogy nem „simizhetjük” meg a fiókáikat, és ne higgyük el a neten olvasható „vérvarjú” történetét, mert az csupán a nézettség növelését szolgálja. ♦