A Covid idején rengeteg irodaház kihalttá vált, amikor a dolgozók hazamentek „homofiszba” és azóta a légkondik egyedül zümmögnek, hallgatják a kávéautomaták időnkénti feltöltéseit és a súlyosan nyíló és záródó liftajtókat, amik egyedül utazzák fel és le szervízjáratukat. Miközben az ember kivár, az állatvilág elkezdi visszafoglalni a paradicsomot, ahonnan elűzetett.
Én is egy ilyen világból költöztem el. A porta még működik, de csak ha nagyon fontos, akkor megy vissza egy-két kolléga a legfontosabb eszközökért. Így tett az igazgatóm is, aki hazafelé menet a zárt belső udvaron vadkacsákra lett figyelmes.
Azt hittem, valami fajsúlyosabb dolog miatt keres, de végül is én foglalkozom madárvédelemmel a cégnél. Így megkönnyebbülten hallgattam őt. Gondoltam, hogy a nyugodt belső udvarba előbb-utóbb beköltöznek a madarak, de vadkacsákra nem számítottam.
Persze, nem is ez volt a gond, mert egy kacsapárnak egy zavartalan, zölddel teli belső udvar a kánaánt jelenti. Itt nyugalomban élhetnek, és ha megéheznek, kirepülnek a négy emelet magas épülettömbből és nyugodtan úszkálhatnak a közeli susnyásban. A probléma ott kezdődött, hogy a kacsapár annyira biztonságban érezte magát, lerakta a tojásait és kikeltek a kiskacsák. Az igazgató szerint, aki közben ismét visszahívott, van 12 egészen picike kiskacsa, akik a magaságyások közti beton sávokon csapatban csipognak az anyjukat keresve. Persze a tojó is próbálta őket visszaterelni a betonról a magaságyásba, de az a kiskacsáknak túl magas volt.
Miután végighallgattam a beszámolót egyértelművé vált, hogy a kiskacsák alig egy naposak lehetnek, és ha a betonon maradnak akkor reggelre megfáznak, még ha az anyjuk fentről melegíti is őket az nem lesz elég a túléléshez. Azonnal indulni kell.
Egyik madarász kollégámat rábeszélve érkeztünk a rég nem látott munkahelyemre. A portás nem is akart beengedni a Covid miatti biztonsági előírás miatt és a történetemet is „kacsa” meseként kezelte. Szerencsére, az igazgató, aki valószínűleg örült, hogy a sok unalmas céges ügy mellett valami jót tehet a nagy egészért, leszólt telefonon az értetlen portásnak, akiben valószínű egy világ omlott össze és gyanúsan méregette a madármentő ládánkat, de a parancs, az parancs, beléphettünk a paradicsomba.
Egyből lejött, hogy mi a legnagyobb gond ezen a helyen, ami nem más, mint egy ökológiai csapda. Ha a kiskacsák nem estek volna le a magaságyásokból a betonra, még akkor sem lenne rózsás a helyzet, mert bár a kacsapár fel tud repülni és el tudja hagyni az udvart, de a kicsiket nem tudja magával vinni. A tőkés récék, még egy darabig életben tudnak maradni, ha csak növényt legelhetnek a virágoskertben, de a kiskacsák felneveléséhez szükséges a víz és az abból kiszűrhető parányi állat- és növény, ami táplálja őket a növekedésben. A kacsa szülők, szegények végignézhették volna, ahogy a kiskacsák végelgyengülésben elpusztulnak a csapdahelyzetben.
Gondolataimból az igazgató hangja lendített ki, aki az emeletről integetve mutatta, hogy merre találom őket. Először próbáltuk eleséggel kicsalogatni a szülőket a magaságyásból, hátha sikerül őket is elkapni és a kicsikkel együtt a tó partjára áttelepíteni. Sikertelenül jártunk. Nem hagyták el a biztonságot jelentő virágoskertet, vagy felrepültek. Így aztán feladtuk a becserkészésüket. Maradt egyetlen lehetőség: a kiskacsák begyűjtése, és biztonságos helyre szállítása, ahol emberi segítséggel felnevelik őket annyira, hogy egy közeli tóban csatlakozhatnak hasonló korú kacsa családhoz.
Míg összetereltem őket a betonon, Jánosnak sikerült lebeszélni az állatkerti madárkórházzal, hogy befogadják és felnevelik a tucatnyi kis élőlényt annyira, hogy elengedhetők lesznek.
Nem volt más hátra, mint beterelni a picinyeket a ládába, ahol biztonságosan szállíthatjuk őket az állatkertbe. Az anyjuk nélkül, tanácstalanul csipogva szaladtak amerre tereltük őket. Még nagyon picik voltak, és az egyensúlyozás érdekében pici szárnyaikkal is besegítettek lúdtalpaiknak a menekülésbe.
A kollégám Land Roverében volt már a mentőláda, amikor az igazgató is megjelent. Ugye megsimogathatom őket? – kérdezte, és a portás is csatlakozott hozzá a hirtelen kialakított állatsimogatóba.
Ismét csendes volt az irodaépület, amikor a parkolóban ballagtam a kocsihoz, telefonomon nézegetve a mentés képeit. Úgy éreztem, valakik vannak mögöttem. És tényleg, a két kacsa szülőt pillantottam meg. Előttem álltak és az egyik keservesen gágogott.
Leültem egy terelő betonra és csak néztem őket.
Tudunk már mindent, még kacsát menteni is. Csak éppen azt nem tudjuk elmagyarázni nekik, hogy a saját túlélésük érdekében mit tegyenek a szerencsétlenek, akik a paradicsomot sejtették a belső udvarban, és egy ökológiai csapda vette el tőlük az utódaikat, amiket ugyan sikerült megmentenünk, de akkor és ott a két tőkésrécének csak az üres udvar és egy ember maradt, aki mondani akar valamit, de nem ismeri az állatok nyelvét. ♦