1983-tól Mühldorfban élünk, talán a véletlenek sorozatának folytatásaként. Itt ért el Manó 1988-ban írt levele, amit féloldalára lebénulva gépelt.
Nagyon bízott a német gyógykezelésben, ezért kívánságára elintéztem számára egy rehabilitációs kezelést, s miután kísérővel átrepült Münchenbe, én törődtem vele. Sajnos nem sokkal ezután elhunyt, de örökségül rám hagyta a holokauszt igazi megértését. Ám a homokozóval kezdődött történet ezzel még mindig nem ért véget.
A Hitler-korszakhoz való németországi viszonyulást évtizedeken át a konfliktus, az elhallgatás és a „végre egy záróvonal meghúzásának” követelése jellemezte. A németek csak az 1980-as évek közepe óta váltak nyitottabbá saját múltjuk iránt. Ekkor kezdődött el a múlttal való igazi szembenézés, és kialakult az emlékezés nyilvános kultúrája, ami tulajdonképpen Richard von Weizsäcker akkori szövetségi elnök beszédével vette kezdetét, amikor 1985. május 8-án azt mondta: „el kell fogadnunk a múltat”. Ez a beszéd még mindig nagy jelentőséggel bír a második világháború végének országos emlékezetében. Izrael bonni nagykövetsége szerint a beszéd „a siker csúcspontjának pillanata” volt Németország háború utáni történelmében. A kéziratot kétmillió példányban nyomtatták ki és 13 nyelvre fordították le.
Mühldorfról röviden csak annyit, hogy itt volt a dachaui koncentrációs tábor legnagyobb, úgynevezett kültábora. A Német Birodalom 1944 augusztusa és 1945 áprilisa közt itt akarta felépíteni legnagyobb hadiüzemét a Messerschmitt ME 262 lökhajtásos repülőgép gyártására, ami „csodafegyver”-ként volt közismert. A gyárat mintegy 8000 zsidó Häftling-nek kellett (volna) embertelen körülmények közt felépíteni, akiknek közel 90 %-a magyar volt. A munka általi megsemmisítésnek közel 3000 magyar áldozata volt, köztük dr. Bródy Imre világhírű fizikus feltaláló is. A halottak nevei és csekély személyes adatai 397 oldalon a múzeumunkban található, állandó kiállításon közzétett könyvben. Kikerestem a váciakat, négyet találtam, de bizonyára többen voltak. A Manó levelében említett Schillinger László marosvásárhelyinek van feltüntetve, auschwitzi 83397 számmal volt tetoválva és 223 nap után hunyt el a „Mettenheim”-inek nevezett Mühldorf-i munkatáborban. A tábort az amerikaiak felrobbantották, a hét betonívből egy maradt meg.
Mikor 1983-ban Mühldorfba kerültünk, mindezekről semmit nem tudtam. Csatlakoztam a később megalakult „Für das Erinnern” (Emlékezésért) nevű egyesülethez. A múlt feldolgozása nehéz és nagyon lassú volt, mert addigra a látható jeleket igyekeztek eltüntetni.
Minden év április 28-án, a tábor felszabadításának napján tartunk azóta is megemlékezési ünnepélyt és dolgozunk egy emlékhely építésének tervén. Ez három részből fog állni, kettő már elkészült, 1,5 millió euróba került, a bajor állam és a szövetségi kormány finanszírozta. A harmadik, a megmaradt bunkerív bevonása most készül, még többe fog kerülni, de a költségeket mind a bajor, mind a szövetségi kormány vállalta. Az egyesületünk nélkül elsimították volna a tábor maradványait. Egyesületünknek jelenleg két fontos feladata van: méltósággal akarunk emlékezni az áldozatokra, s a holokauszt történelmi tapasztalatait bevisszük politikai életünkbe. Az évezred váltása környékén kezdtünk el kapcsolatot keresni a túlélőkkel, persze elsősorban magyarokkal, de olaszokkal is. A kezdeti hideg, tartózkodó fogantatást őszinte meleg baráti összetartozás váltotta fel. Ez olvasható volt a 168 óra 2019. május 9-i számában. (Dr. Karl Wingler, Fótók: a Für das Erinnern Egyesület engedélyével) ♦