Visszaemlékezésem kezdetén azt írtam, hogy igyekeztem segíteni – elsősorban, de nem kizárólag, váciaknak. 1989-ben az akkori váci ellenzéki kör emléktáblát készült állítani Brusznyai Árpád tiszteletére. Ehhez küldtem aranyport, szerszámokat és más hiányzó dolgokat.
A ‘90-es évek elején katolikus egyházközségünket gyűjtésre kértem a váci Alsóvárosi plébánia javára, valamint a járásunk döntéshozóit iskolabútorok adományozására a váci Piarista Gimnázium számára. Az összegyűlt 5 500 német márkát egy csoportos látogatásunk alkalmával adtuk át egy vacsora keretében az akkori Kőkapu vendéglőben az időközben elhunyt Lengyel atyának, és meghívtuk a nagytemplom Cecília kórusát hozzánk, Mühldorfba egy 3 napos programra, amiről Varga László kanonok úr tudna mesélni.
Ugyanebben az időben kértek meg az ország protestáns feléből, hogy ha tudok, segítsek egy 22 éves csípőficammal született, hatszor eredménytelenül operált, nincstelen rokkant fiatal lánynak, akinek újbóli operatív kezelését „nem javasolták”, ehelyett rokkantnyugdíjba akarták helyezni, s ezért kétségbe volt esve. Elkezdtem keresni a segítség lehetőségeit. Kísérőm, a véletlen, ez alkalommal sem hagyott el.
Sikerült Svájcban, a berni egyetem (Inselspital) csípőre szakosodott világhírű professzorának készségét megnyernem. Felvállalta, hogy megpróbál segíteni a fiatal lánynak, akinek egy fillérje sem volt. Ganz professzor úr 15.000 svájci frankra saccolta a költségeket, amivel természetesen én sem rendelkeztem. Minden lehetőt megpróbáltam. A jelenleg érthetetlenül és értelmetlenül elmarasztalt Nyugaton sikerült 14 500 frankot összegyűjtenem. A lány állapota olyan súlyos volt, hogy a négy órásra tervezett operáció az előző hat következtében, az izmok átültetésének szükségessége miatt 9 órát vett igénybe. Egyedül a MALÉV volt nagyvonalú, grátisz szállította a fiatal lányt haza, fekve. A kezelés költsége 4 000 frankkal haladta meg azt az összeget, amivel rendelkeztünk. Ezért a professzor úr rajtam keresztül azt üzente a lánynak, hogy ne csináljon magának ebből gondot, ő saját költségén ezt rendezi fogja, amit meg is tett. Én soha nem láttam a „pácienst”, aki 3-4 évig még professzor Ganz kezelése alatt állt, s addig követtem is javulását. Utolsó üdvözletében az állt, hogy már táncolni is tud.
Végezetül meg szeretnék említeni egy eseményt, ami nélkülem nem történt volna meg, de csak átvitt értelemben szól segítségről. 2014-ben dr. Imre Bródy halálának 70. évfordulójára írtam egy könyvet német nyelven a világhírű fizikus életéről, aminek műszaki részét egy kémikus barátom szerkesztette. A könyv bemutatása a városháza dísztermében volt, amin részt vett Magyarország akkori müncheni konzulja, és a Magyar Köztársaság első elnökének, Szűrös Mátyásnak a fia is. Ennek nincs közvetlen köze Váchoz, mégis megemlítem, mert tudomásom szerint ebből a könyvből egy példány Yad Vashem-ben is van. Azt sem szeretném elhallgatni, hogy Bródyt 1921-ben, az 1876-os törvény XXVIII. cikkely 7. § 3. pontjának 2. bekezdése alapján ugyanarra a büntetésre ítélték, mint a Tanácsköztársaság Közoktatási Népbiztossága osztályvezetőjét, a váci Andor Károlyt, akitől egy idézet Vácott, a Március 15. téren álló első világháborús emlékművön olvasható.
Mindkettejüket 6 évre tiltották el foglalkozásuk gyakorlásától.
Visszaemlékezéseim a 20-as éveimre vezetnek vissza, s 82 évesen ugyanazzal szeretném befejezni, amivel kezdtem: szomorúsággal töltenek el a Váci Naplóban, de főleg egy kétséges komolyságú másik portálon megjelent „Nyílt levelek”. Ezek késztetettek segítő szándékú visszaemlékezéseim leírására akkor is, ha nem tartoznak rám. Azért írok segítő szándékot, mert úgy érzem és remélem, hogy mindkét, általam őszintén tisztelt fél, ha átgondolja a leírt történeteket, felismeri, hogy a „nyílt levelek” nem vezetnek sehova, és készek lesznek Magyarország elhunyt országos főrabbijának, Professzor Dr. Schweitzer Józsefnek a „zarándokokhoz” írt üzenetét átgondolni:
„A Szembenézés Alapítvány zarándoklatának programja Mühldorf am Inn-be, különösen a találkozás az Emlékezésért Egyesülettel és a közös dachaui utazás, két közösség, egy német és egy magyar csoport együttes megemlékezése a legszörnyűbb bűnözések, mérhetetlen szenvedés, szörnyű halál, megaláztatás és rabszolgamunka egykori színterein, szerény tudásom szerint egyedülálló, rendkívüli nevezetes esemény. A harag nem illik az ártatlanokhoz, éppen ellenkezőleg, ezért tiszteletet érdemelnek azok, akik ezzel a találkozással szembenéznek a múlttal, amelynek szerintünk nincs párja a történelemben.” (Dr. Karl Wingler) ♦