A hamvazószerdától húsvétig tartó böjtöt szigorúan megtartották. Szerdán, pénteken és szombaton tilos volt húst enni, és zsírral sütni-főzni. Olyankor még a piaci pecsenyesütők sem dolgoztak, csak vajban sült halat lehetett venni – olvashatjuk a Tragor Ignác Múzeum sorozatának következő részében.
A húsvét előtti gyónás nemcsak kötelező volt, de a megtörténtét ellenőrizte a városi magisztrátus. A céhtagokat és családjukat a két idősebb mesterrel maga a céh atyamestere járta végig, a parasztgazdák családját pedig a fertálymesterek keresték meg. Szokás volt, hogy a gyónásról egy kis cédulát kaptak a paptól. Ezeket a cédulákat kellett bemutatni az ellenőröknek.
Az ünnepre általában új ruha is dukált, ha ruhára nem volt pénz, legalább új csizmát kellett venni, hogy abban mehessenek a misére.
Nagycsütörtökön elhallgattak a harangok – Rómába mentek -, helyette előkerültek a kereplők. Vácott a gyerekek feladata volt a kereplés.
Nagypénteken a templomokban felállították Krisztus koporsóját. A város költségvetésében szerepelt a domonkos és a ferences templomban lévő Krisztus koporsó felállításának támogatására elkülönített összeg. Ha ezen a napon még volt hó – és ez igen gyakran megesett – érdemes volt megmosni vele az arcukat, kezüket, mert így remélhették, hogy a következő húsvétig egészségesek lesznek. Nagypénteken „csonka misét”, azaz igeliturgiát tartottak, amelynek része a Passió, Krisztus szenvedéstörténetének felolvasása, vagy megjelenítése. Vácott szokás volt a Pilátus ütés, azaz amikor az utolsó gyertya is kialudt, a padban ülők az imádságos könyvüket a padhoz ütögették. Ezután mindenki felkereste a templomokban felállított Krisztus koporsóját.
Nagyszombaton amikor újra megszólaltak a harangok a gazdák kimentek a kertbe, és megrázták a virágzó gyümölcsfák ágait, hogy azok bőven teremjenek. Az esti körmenet különösen a 18. században volt fenséges. A céhek a zászlóik alatt, a városi tanács tagjai pedig a baldachin mellett égő fáklyákkal a kezükben vonultak.
Húsvét vasárnap került sor az ételszentelésre, bárányhúst, tojást, tormát, diós-mákos patkót, kalácsot vittek a templomba szentelésre. A nap első étkezését egy falat szentelt kaláccsal kezdték. A húsvéti nagymisén kötelező volt az áldozás, olyannyira, hogy a 18. században a plébánosoknak kötelező volt jelenteniük a városi tanácsnak, kik voltak, akik nem vették magukhoz a szent ostyát. ♦