A vihar nem válogat. Sem embert, sem állatot nem kímél – és nem kímélte a Zöld Menedék Állatvédő Alapítvány telephelyét sem. Miközben odakint repültek a cserepek az irodaház tetejéről és beszakadt néhány régi kennel, odabent új élet kezdődött – néhány remegő, piszkos bundájú, de reménykedő szemű apróság számára.
„Ma újabb picik érkeztek a telepre… a bozontos szőrtől nem látszik, milyen vékonyak és bolhásak… ömlenek belőlük a férgek” – írták a menhely munkatársai. Megrázó szavak ezek. Nemcsak az elhanyagoltság képe jelenik meg bennük, hanem az is, hogy valakik mégis fontosnak tartották őket annyira, hogy ne fordítsanak hátat nekik. A kutyusokat valahol megtalálták – senki nem tudja, hol születtek, vagy mi történt velük addig. Most viszont már jó kezekben vannak.
Ketten közülük egy patakparton sírtak az anyjuk nélkül – még cumisak. Négy apró cicát is elhoztak a dolgozók, de értük sem jelentkezett eddig gazda. Így most ők is a menedék lakói. „Már kinyílt a szemük, és végre három órát is tudunk aludni egyfolytában…” – írják fáradt, de szeretettel teli humorral az önkéntesek.
Miközben a tetők alatt a kis életek melegednek, a tetők maguk javításra szorulnak. A hétfői vihar ugyanis a menhelyet sem kerülte el: megrongálódott több épület, beázások nehezítik a munkát.
Ezek az állatok nem hibáztak semmit. Csak megszülettek. Rossz helyre. Rossz időben.
A Zöld Menedék tovább dolgozik. Mert valakinek ezt is kell. Kell valaki, aki lehajol, aki felemel, aki megküzd a bolhákkal, a viharokkal, az emberek közönyével – és aki mindeközben megsimogat egy apró, remegő kutyust. Csak úgy. Mert tudja: ezzel kezdődik az élet. ♦