Ismét ránk szakadt a történelem. Politikai földindulás van. A nép nagyja szembefordult a hatalommal, amely az elmúlt másfél évtizedben despotikus pártállamot épített – a legrafináltabb fajtából. Egymás farkasaivá változtatott minket, hogy uralkodhasson felettünk, hogy korlátlanul lophasson: közvagyont, érzelmet, értelmet – életet. Tömegek forronganak, feltámadtak az önvédelmi reflexek.
Amiről ’26-ban döntenünk kell
A Fidesz-KDNP a 2010-es demokratikus választásokon kapott kétharmadból önkényuralmat épített, amely mára felélte önmagát, a végét járja. A megvett-lefojtott, kollaborációra kényszerített társadalom öntudatra ébredő progresszív többsége iszonyatos erővel veri szét a NER hazug világát, a bele idomított inkompetens ellenzéki pártokkal együtt. Az eszmélő „polgárság” a jogállam helyreállításáért, a hatalom és a pártok, a politikai osztály civil kontrolljának megteremtéséért, az ország vezetésének átláthatóságáért, az intézményesített korrupció felszámolásáért vonul utcára. Az illiberális fedőnéven futó párthatalom megbukott, erkölcsileg, politikailag összeomlott. Vezetői, az országot maguk után csalogatva, kelet felé sompolyognak.
A rezsimnek már „se istene, se embere”. A látszat ellenére magára maradt. Mindent elárult, ami csak az útjába került: hiteket, elveket, értékeket – szövetségeket, közösségeket, barátságokat. Mindezt, a vezérkultusz foglyait és a politikai fanatikusokat leszámítva csak az nem látja, aki nem akarja, aki félelemből, haszonlesésből az utolsó pillanatig kapaszkodik a rendszerbe. Ki gondolta volna, hogy a ’90-es rendszerváltás idején a szabadság eszményeiért küzdő jobboldali demokraták zöme mára átlényegül és a jelenlegi diktatúra harcosává, támogatójává, tétlen szemlélőjévé válik – egyházi áldással. Az árulás bérét zsebre vágják, árát meg a társadalom fizeti.
Történelmi útelágazáshoz értünk, a jövő évi voksoláson az alábbi letisztult nemzeti sorskérdésekre kell válaszokat adnunk: 1) Demokráciában vagy diktatúrában, az Európai Unióban vagy egy orosz csatlósállamban szeretnénk élni? 2) Tudásalapú fejlett, vagy munkaalapú tengődő társadalmat akarunk építeni? 3) Tűrjük tovább az oktatás, a tudományos világ, az egészségügy szétverését, az egyenlőtlenségek növelését, a társadalmi mobilitás röghöz kötéssel járó befagyasztását, az ellátórendszerek leépítését, a gazdasági szerkezet további rombolását, a nyakló nélküli hitelfelvételeket? 4) Éltessük tovább a Fidesz és a KDNP által ránk engedett –
„ha behódolsz, társam lehetsz a rablásban” típusú – korszellemet? Törődjünk bele, hogy ez a hatalom az Unió legszegényebb országává, legkorruptabb és azt leginkább elfogadó társadalmává nyomorított minket? Aki ezekben a kérdésekben nem akar, nem tud, vagy rest dönteni, valójában a fennálló viszonyokra voksol, és ez alól nehezen képzelhető el az erkölcsi-politikai feloldozás.
A kormányzóképességről
A hatalom kormányzóképességét leginkább az minősíti, milyen állameszményt követ, hogyan áll az alapkérdéshez: az állam figyelje az embereket, vagy az emberek figyeljék az államot? Mivel a nép a „gazda”, nyilvánvaló joga és kötelessége az állam ellenőrzése. Ez azonban a jelenlegi felállásban (a parlament döntéshozatali viszonyai és a rendeleti kormányzás körülményei között) nem működhet. Árulkodó tény a kormánypártok jövőstratégiájáról, kormányzóképességéről, hogy évek óta a szemünk előtt rakják össze orosz, kínai, meg mindenféle türk diktatúrák elemeiből az „illiberális demokrácia” sajátosan magyar változatát. Hogy ne legyen félreértés, az „illiberális demokrácia” a változatos diktatúra szégyenlős, megtévesztő elnevezése.
A kormányzóképesség 1) az állameszményből levezetett politikai-társadalmi építkezéshez szükséges hozzáértés, 2) a nemzeti célok megfogalmazásához, az általános közjó elemeinek társadalmi konszenzuson alapuló kidolgozásához, megvalósításához, a nemzeti egység megteremtéséhez elengedhetetlen tudás és akarat, 3) a gazdaság és a társadalom alrendszereinek működtetéséhez nélkülözhetetlen kvalitás. A társadalom nagy többségének bizalma végzetesen és helyreállíthatatlanul megrendült az Orbán-kormány felkészültségében, belpolitikai- világpolitikai tisztánlátásában, kormányzóképességében. A bizalomvesztés okát jól érzékeltetik a GDP-adatok is.
Az elmúlt tizenöt évben az egy főre jutó GDP tekintetében – az időszak kétharmadára jellemző kiugró világgazdasági konjunktúra és a beömlő, több Marshall- segélynyi uniós pénz dacára – rosszabb pozícióba kerültünk, mint amikor az Orbán- kormány átvette az országot.
Az éves gazdasági növekedés üteme. A bruttó hazai termék (GDP) változása (2011-2025. I. negyedév) KSH / Nemzeti Archívum / MTI / Economx
A „szegénységfutamon” már az átlag románnak, sőt az átlag orosznak is csak a hátát láthatjuk. Az IMF adatai alapján Magyarország egy főre jutó GDP-je, vásárlóerő- paritáson, azaz reálértéken számolva, jelenleg 48.600 dollár, a románoké 49.200 dollár, az oroszoké 49.300 dollár! Eladósodásunk az Unióban csúcsot dönt: az ország GDP-jének döbbenetes mértékét, 5%-át kell adósságtörlesztésre fordítanunk. Az utóbbi években az uniós tagállamok közül a legmagasabb inflációt adtuk elő, a tavalyi tetőponton az áremelkedés üteme elérte a 25%-ot.
Elkeserítő, ahogyan a 21. század első negyedének végén tétován tapicskolunk a „tudáskor” kapujában. Mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a nemzet boldogulása nagyban függ attól, képesek vagyunk-e tudástársadalmat építeni, képesek vagyunk-e a tudás és intellektus bővített újratermelésére. Jelenleg a kívánatos folyamatokkal ellentétben a tudás leértékelődését és a társadalmi tudat leépülését láthatjuk.
Politikai stratégiáról, tudáspolitikáról
Az első Orbán-kormány még fennen hangoztatta, hogy tudásalapú társadalmat kíván építeni, ahol a gazdaság és a társadalom alapja a tudás és az információ, nem a fizikai tőke meg a nyers munkaerő. Aztán 2010 után rajtaütésszerűen beindult a munkaalapú, értsd betanított munkán és hozzáadott érték nélküli bérgyártáson alapuló gazdaság- és társadalomépítés. Az állam- és pártvezetés jól tudja, hogy az alkotóenergiákat felszabadító szabadszellemű oktatás az autonóm gondolkodás melegágya, ami nagyon nem passzol az önkényuralom, a feudális beütésű kegyencvilág, a közmunkán tartott lebutított szolganép koncepciójába. Ezért óvatosan kezeli az emberi tőkébe, a munkaerőbe való beruházást. A rezsim tudáspolitikája az oktatás-képzés, valamint a tudomány és művészet világának uralására, a hétköznapi ismeretek, ismeretszerzési módok manipulálására irányul, tokkal-vonóval leképezve a hatalomépítés stratégiáját.
Értelmiségpolitikáról, értelmiségi létről
A valamikori zsibongó lelkületű fiatal demokratákat, liberális forradalmárokat az idő és a szerzés vágya elvek nélküli, hidegfejű politikai szédelgőkké változtatta. Képesek voltak a társadalmat végzetesen kettéosztó és traumatizáló, „a haza nem lehet ellenzékben” típusú „politikai idegméreg” bevetésére – a magyarság felének- többségének kitagadására. A nagy precizitással kidolgozott pártállamgépezetet, propagandarendszert folyamatosan töltik fel az aktuális hatalmi érdekeikhez igazított világképekkel, ideológiai tartalmakkal, politikai jelszavakkal. Az államrezon nem a szakszerűségről, a nyilvánvaló közjóról, hanem a pártközpont direktíváiról, önigazolásáról, és nem mellesleg a tőkésosztály megteremtésének hamis illúziójáról szól, amely a világviszonylatban is élenjáró állami korrupció leplezésére szolgál. Az értelmiségpolitika – az erőszakos eszmei-kulturális hegemóniaépítés jegyében – a saját udvari értelmiség létrehozását és etetését célozza. De sem nemzeti tőkésosztály, sem alkotó értelmiség nem építhető kinevezéssel vagy paranccsal. Kizárólag organikus módon emelkedhetnek ki a társadalomból – ha annak megvannak a feltételei. Egyelőre nincsenek meg.
Az értelmiség a történelmi felelősséggel járó társadalmi tudás legfőbb letéteményese. Az értelmiségi ethosz (ha létezik ilyen) nem adhat felmentést az önmagáért való, nemzetromboló hatalom feltétel nélküli kiszolgálására, az önfelmentéshez vezető különalkuk megkötésére. A diktatúraépítés – önkéntességen vagy kényszereken alapuló – igazolása nem egyeztethető össze az értelmiség hivatásával: a szakma, a tudomány, a művészet igazságai melletti kiállással, a demokratikus értékek következetes képviseletével, a nemzeti egység iránti elkötelezettséggel. Bár az értelmiség megalkuvásra fogékony, nagy tehetetlenségi nyomatékkal mozduló társadalmi réteg, nagy többségük állandó kezdeményezője, katalizátora a diktatúramentesítésnek, a demokratikus alapokon álló társadalom építésének. Mivel a jelenlegi párthatalom a jogot a moralitás és a demokratizmus negligálására kényszeríti, egyértelmű a magukat értelmiséginek valló, gondolkodó emberek feladata – politikai hovatartozástól függetlenül.
A váci „írástudók” felelősségéről
A 2022-es népszámláláskor Vác teljes népessége 34.449 fő. A város 15 éven felüli 29.448 lakosából 27,78%-nak, azaz 8.181 főnek van valamilyen felsőfokú iskolai végzettsége. Az érettségizett és érettségi nélkül középfokú végzettséggel rendelkezők aránya a 15 évnél idősebbek körében 45.73%, ami 15.755 főt jelent. Imponáló, országos viszonylatban is büszkeségre okot adó adatok, bár azt megbecsülni sem lehet, hogy a diplomások közül hányan funkcionálnak tényleges értelmiségiként, a diplomával nem rendelkezők közül pedig – tudásuk és tevékenységük alapján – hányan sorolhatók az effektív értelmiségiek körébe. Még kevésbé tudható az elméletalkotó értelmiség aránya. Mindent összevetve, a számok arra engednek következtetni, hogy a város közéletében a mélyebb társadalomismerettel és az önálló politikai ítéletalkotás képességével rendelkezők meghatározó súllyal vannak jelen. Ez a rendszerváltás esélyeit növelő lényeges helyi körülmény.
A városépítésben a váci értelmiség által felhalmozott tudás érvényesülése közérdek, elősegítése minden választott tisztségviselőnek, kinevezett vezetőnek érdeke és kötelessége. Ez a tudás mindenekelőtt a helyzetelemzésben, alternatívaállításban, döntéselőkészítésben hasznosulhat, segítséget jelenthet az önkormányzat működésének kontrollálásában, és ez idő tájt a testületben állandósult destruktív politizálás féken tartásában. A váci önkormányzat kormányoldali képviselői nagy felelősséggel néznek szembe. Az élet feldobta nekik, hogy konstruktív erőként építsék a várost, ha kell a pártparancsok ellenére. Mivel a váciaktól együttműködésen alapuló építkezésre, a pártközpontoktól meg permanens obstrukcióra, mindent felülíró helyi hatalomépítésre kaptak megbízást, bátorságra lenne szükségük, hogy kibújhassanak a militáns kormánypártok angyalbőréből és őszinte lokálpatriótaként állhassanak hozzá a város ügyeihez. Ehhez az itteni mértékadó jobboldali értelmiség a tudásával, igazságérzetével, erkölcsi tartásával ösztönző hátteret, biztonságos menedéket tudna nyújtani. Feltéve, ha szeretne megfelelni az értelmiségi létből és a váci társadalomban betöltött különleges szerepéből adódó elvárásoknak, kötelezettségeknek.
A közös érdekről
Politikai földindulás van. Bár egyre magasabb hőfokon izzanak az indulatok, reméljük, hogy a konfrontatív folyamatok nem csapnak át a vörös vonalon. Bízzunk benne, hogy a tömegekben – főként az első sorokban vonuló (jobbos-balos) értelmiségiekben – van annyi bölcsesség és önmérséklet, hogy nem engedik a népet egymásnak vezetni. Mert igény azért lenne rá… (DEREM) ♦