Mint beszámoltunk róla, szerdán este egy héttel a 63. születésnapja előtt elhunyt Nagy Tibor, a váci futball legendája, egyik legnagyobb alakja, a klub 1994-es NB I-es bajnokcsapatának csapatkapitánya, s későbbi vezetőedzője. Visszaemlékező cikkünkben volt játékostársa, korábbi edzője, s az őt játékosként és trénerként alkalmazó klubvezetők gondolatait ismerhetik meg.
Iványi Károly, a Vác VLSE jelenlegi elnöke Nagy Tibor Vácra érkezése után nem sokkal lett az akkor még Váci Izzó néven szereplő klub elnöke, így nagyon régóta ismerte a legendás futballistát.
„1987. április 1-én lettem a klub elnöke, Nagy Tibor nem sokkal előttem érkezett, s személyében rögtön egy stabil, megbízható játékost ismertem meg – emlékezett vissza a Váci Napló Online-nak Iványi Károly. – Gyimesi Attila távozása után aztán ő lett a csapatkapitány, s mindvégig az is maradt. Talán ő volt az egyik legbiztosabb pont a csapatban és egyedülálló módon szinte soha nem volt sérült, amely nagyon ritka a futballban! Az akarata, a teljesítőképessége egyszerűen kimeríthetetlen volt – ha öt félidőt kellett volna játszania, azt is bírta volna! Akarat, akarat és akarat… ez jellemezte őt. Csapatkapitányként remekül összetartotta az együttest, sokan kívánhattak maguknak ilyen csapattársat! Érdekesség, hogy akkoriban egy utcában laktunk Deákváron, sőt, szinte egymással szemben, így rendszeresen találkoztunk a stadionon kívül is. Az utóbbi években sajnos nem voltunk már kapcsolatban; legutóbb tavaly ősszel Örkényben találkoztam vele, amikor a mieink ott játszottak, ő pedig az ellenfél edzője volt. Azért nem merült fel, hogy a Váchoz visszatérjen, mert Kovács Péter távozása után úgy ítéltük meg, hogy a Burzi Attila–Hegedűs Csaba páros jó munkát fog végezni; meg is vagyunk elégedve velük. Nagyon sajnáljuk, hogy Nagy Tibor ilyen fiatalon távozott közülünk. ”
Iványi hozzátette, hogy szombaton, a Pilis elleni bajnoki mérkőzés előtt a váci stadion büféjénél, a Dicsőségfalnál 15–16 óra között gyertyagyújtással emlékeznek Nagy Tiborra és mindenkit várnak, aki szeretné leróni kegyeletét a kiváló sportember előtt. Emellett a legendás 2-es mez viselőjének tiszteletére a 2. percben megáll a játék, hogy a futballisták és a közönség vastapssal köszönhessen el tőle.
László Attila hosszú évekig dolgozott a Vácnál technikai vezetőként, majd technikai igazgatóként, s ő volt az, aki Vácra csábította őt.
„1986-ban én hoztam Vácra Nagy Tibort a gödiektől, az egyik akkori váci utánpótlás-edző ajánlotta őt – tekintett vissza lapunknak László Attila. – Remek döntésnek bizonyult ez; gyorsan megállapodtunk, könnyű volt megegyezni vele és ez igaz volt a későbbi szerződéshosszabbítások alkalmával is. Könnyen beilleszkedett és hamarosan csapatkapitány lett, igazi vezérként futballozott! Fegyelmezettsége és elhivatottsága példaértékű volt. Ki merem jelenteni, hogy ő minden idők legjobb váci futballistája!”
Belák Gyula az 1990-es évek Vácának titkára, majd László Attila távozása után technikai vezetője lett, de később (amikor már a Vác VLSE-nél dolgozott utánpótlás szakmai igazgatóként) volt nagy szerepe abban, hogy Nagy Tibor Vácott hosszú távon maradjon vezetőedzőként.
„2015 őszén Sisa Tibor távozása után Nagy Tibor megbízott edzőként került az akkor NB II-es Vác FC vezetőedzői posztjára, s Pető Tibor akkori Vác VLSE-elnökkel mi ketten álltunk ki azért, hogy véglegesítsék a pozíciójában – mondta Belák Gyula. – Szerencsére ez így is lett, és évekig eredményesen dolgozott a csapattal. Mindvégig jó viszonyban voltunk, olyannyira, hogy amikor 2000 elején Fótra távoztam, kisvártatva követett engem és még veterán játékosként is segítette a fóti csapatot. Ami a szívén volt, az a száján; vehemens természet jellemezte, de azt nem lehet elvitatni, hogy szenzációs labdarúgó volt. Válogatott rúgótechnikával rendelkezett, ha 18-23 méterre a kaputól szabadrúgást lőhetett, akkor biztos, hogy két próbálkozásból legalább egyet berúgott! Legutóbb Balassagyarmaton találkoztunk vele ellenfélként, amikor a gyarmatiak edzője volt; sajnos tavaly nyáron a váci bajnokcsapat 30 éves évfordulójára nem jött el.”
A Belák Gyula által említett szituáció idején Orbán Levente volt a váci NB II-es csapatot működtető kft. ügyvezető igazgatója, így az ő – és az angol tulajdonos, John Marshall – döntése kellett ahhoz, hogy Nagy Tibor a Vác FC végleges vezetőedzője legyen.
„2012-ben volt szerencsém közelebbről is megismerni Nagy Tibort, akivel minden beszélgetés rendkívül jó hangulatban telt – ecsetelte a Váci Napló Online-nak Orbán Levente. – Büszkeséggel hallgattam mindig a labdarúgó múltjáról és rendkívüli élményeiről szóló történeteit. Úgy beszélt a fociról, mint aki minden erejével azon dolgozik, hogy ez a sportág tovább fejlődjön. Méltó utódja lett Csank Jánosnak Vácon, és rövid időn belül bebizonyította, hogy képes új sikereket hozni a váci futballnak. Tibiről mindenki azt mondta, hogy „csibész” volt a pályán és azon kívül is, de mindig a jó értelemben, és ezt a szemléletet ügyesen alkalmazta az NB II-es mérkőzések taktikájában. Nem véletlen, hogy az ő vezetésével ismét eredményes labdarúgás született Vácon. John Marshall akkori tulajdonos nemcsak mindenben támogatta, de hitt is benne, és együtt sok örömteli sikert élhettünk meg. Emlékezetes marad, amikor kiejtettük a Vidit a Magyar Kupából, vagy amikor idegenben (a ZTE otthonában) legyőzte korábbi váci mesterét, Csank Jánost, sőt, egy szolnoki stadionavatót is “elrontottunk” csapatunk győzelmével. Ezek a pillanatok örökre beleégtek a váci futball történetébe!
A hír, hogy Nagy Tibi megpihent, mélységesen lesújtott mindannyiunkat. John Marshall urat és engem is szinte sokkolt, hogy elveszítettük őt! Rendkívül szomorú a tegnapi nap, de hisszük, hogy az emléke nemcsak megmarad, hanem tovább is erősödik bennünk. Büszkék vagyunk arra, hogy a magyar labdarúgás egyik kiemelkedő játékosa, majd sikeres vezetőedzője volt – az életműve példaként szolgál mindannyiunk számára. Nagy Tibor a szívünkben örökké a legnagyobb király marad – akár Vácon, akár máshol.”
A mindennapi munkakapcsolat tekintetében a megszólalók közül talán Csank János mesteredző, az 1994-es NB I-es bajnokcsapat trénere, illetve csapattársa, a kiváló kapus Koszta János dolgozott a legtöbbet együtt Nagy Tiborral. Csank János kérdésünkre kevésbé ismert részleteket és történeteket is felidézett.
„Az első időszakban Nagy Tibi jobbhátvédet, illetve támadó középpályást játszott nálam, s mindkét poszton jól teljesített, azonban egy gyenge teljesítménye után (az 1990/91-es bajnokságban) a brazil Luis Carlost kitettem a csapatból, s helyére őt tettem középhátvédnek, vagyis akkori kifejezéssel élve söprögetőnek – mutatott rá Csank János. – Ez remek döntésnek bizonyult – a háromvédős rendszerben körbe volt véve Hahn Árpáddal, Puglits Gáborral, továbbá Szalai Attilával. Nem kellett a szerelésekkel törődnie – ezt megoldották helyette a többiek –, ütközéses szerelései ritkán is voltak, de remekül „olvasta” a játékot. Jól helyezkedett, s sokszor „lelopta” a labdát, vagyis az ellenféltől érkező indításokat remek helyezkedésével nagy százalékban hatástalanította. Igaz, hogy kevésbé volt kemény – akadt rá példa, hogy egy félszezonban egy sárga lapot sem kapott! –, de ezt kompenzálta azzal, hogy sokoldalú, eszes és labdabiztos játékosnak számított. Szeretett „üresben”, szabad területen játszani. További érdekesség, hogy a meccsek 5–6. percében kinézett rám, hogy rendben van-e a megbeszélt taktika, vagy változtatni kell-e valamin – természetesen több taktikával mentünk ki egy-egy mérkőzésre, így gyorsan tudtunk korrigálni, ha kellett. Az egyezményes jelek mellett egy-két szóból megértettük egymást! A pontrúgásoknál, oldalszabadrúgásoknál igazán remek volt, rengeteg gólt szereztünk ezekből, illetve ezek után. Ha meghal valaki, az sosem könnyű, de az ő elvesztése nagyon fájdalmasan érint. Totális vezér volt, a nagy Vác nem létezett nélküle.”
A jelenleg kapusedzőként Újpesten dolgozó egykori kapus, Koszta János elsősorban a „rovázást” emelte ki lapunknak az emlékek közül.
„1989-ben kerültem Vácra, akkor már igazi vezéregyéniség volt a csapatban Tibi – tekintett vissza Koszta János. – Az volt a beceneve, hogy „Rova” – a rovázás azt jelenti, hogy már előre temette a csapatot, félt a vereségtől; már a meccsek 3-4. percében azt mondta, hogy ki fogunk kapni, mert kihagytunk egy nagy helyzetet. A kapuból én pedig azt kiabáltam neki, hogy ne idegesítsen, mert még csak a mérkőzés elején járunk… Imádta a futballt, s nem ok nélkül lett 17-szeres válogatott, az élvonalból is kiemelkedett. A kapuban állva biztos voltam benne, hogy nem fog hibázni, sőt, másokat, illetve engem is kisegített, amikor kellett. Emlékezetes, hogy állandóan elégedetlenkedett, hogy az edzéseken csak futunk és futunk, de egy Kispesten aratott 4–2-es győzelem után már látta értelmét a futásnak… Az Isten is csapatkapitánynak teremtette! Jó viszonyban voltunk, s bár ritkán találkoztunk az utóbbi időben, mindent tudtunk egymásról. Nagyon sajnálom a családját, nagyon megdöbbentett, hogy ilyen korán elhunyt.” ♦