Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön a nap, amikor a város vezetője arra kér majd: adjak fel egy barátságot – ma ez történt. És bár sok mindent megtapasztaltam az elmúlt huszonöt évben, erre a kérésre nem tudtam, de nem is akartam igennel felelni.
Huszonöt éve kerültem ki Donaueschingenbe, Vác régi testvérvárosába. Fiatalon, gyerekekre vigyázni mentem ki, és akkor ismertem meg Herbert Bayert – a város későbbi díszpolgárát –, aki valamiért meglátta bennem a fiatalkori önmagát. Hebi rendkívüli módon kötődött Váchoz: sok barát, sok élmény kapcsolta ide, de a legmélyebb barátságot talán mi ápoltuk. Egészen 2021-ben bekövetkezett haláláig együtt dolgoztunk azon, hogyan tudnánk segíteni az itthoni közösségeknek.
Az ő támogatásával és a mi szervezésünkkel évek során adományok érkeztek a váci idősotthonokba, a Jávorszky Ödön Kórházba és az akkori Máltai kórházba is. Családok kaptak ruhát, biciklit, használati eszközöket – és közben épültek azok a hidak, amelyek nem intézményeket, hanem embereket kötnek egymáshoz.
Emlékszem, amikor kint dolgoztam, tolmácsoltam és kísértem az akkori polgármestert, Bóth Jánost, vagy éppen Beer Miklós püspököt. Sokszor épp az én feladatom volt összekötni a váci delegációkat a donaueschingeni partnerekkel. Segítettem a Rotary Club váci látogatásában, és a mai napig közreműködöm, ha egyházi vagy civil csoport érkezik a német városba.
Nővérem, aki immár tizennégy éve él kint, sok mindenben társam volt: közösen segítettük, hogy a váci vízmű szakemberei megismerhessék az ottani rendszert; fogadták a helyi focicsapat vezetőit; és mi hoztuk össze az önkéntes tűzoltókat is a donaueschingeni kollégáikkal. Ez a kapcsolat vezetett oda, hogy egy tűzoltóautó is Vácra kerülhetett.
Az elmúlt évtizedek során táncegyesületek, művészek, kereskedők jutottak ki Donaueschingenbe a segítségünkkel. Közösen adtuk ki – a váci önkormányzat támogatása nélkül – azt a gyönyörű mesekönyvet is, amely egy kis hal utazásán keresztül mesél a barátságról és a két város közötti kapocs erejéről. És a sort még hosszan folytathatnám.
Éppen ezért érintett meg mélyen, amikor ma arra kértek: zárjam le ezt a huszonöt évet, és ha segítek is, azt tegyem csak magánemberként, magánembereknek.
A válaszom világos: nem.
A barátság, különösen az, amely embereket, közösségeket és városokat köt össze, nem politikai, nem intézményi és nem hatalmi kérdés. A barátságot nem lehet visszavonni, elvágni vagy megtiltani.
Mert a barátság a miénk – és senki nem veheti el tőlünk. ♦