Áztató, kora téli eső. Falusi utca. Hétköznap este. Az ősz emléke még langyosan fészkelődik a padlásokon. Ez a maradék meleg már csak árnyéka valódi önmagának, összetöpörödött. Pöffeszkedve, flegmán könyököl ki a tetőgerendák alól, de az utca bölcsebb, tapasztaltabb macskái hamar átlátnak ezen a színpadias, nyegle viselkedésen. Unottan ásítanak, mint a beavatottak, mint akik mindent tudnak. A diófák már a téli szeleket várják, minden ősz végi szélben nyekeregnek kissé: krákognak, torkukat köszörülik, hogy lássa a rendező, nem tétlenkednek a bonvivánok, gyakorolják a nagy belépőt. Időnként teátrálisan ledobnak egy-egy levelet az értéktelenebb ágaikról, hogy gyakorolják az ősi mozdulatot, kipróbálják, megy-e úgy, mint tavaly, van-e olyan szép a levélelengedés. Van. A rendező elismerően csettint, jó lesz az, csak türelem.
Száradnak még ruhák a vasárnapi öblítőillatban, de hajnalonta már összébb gömbölyödnek a falu kutyái, szorosabbra húzzák maguk körül a farkukat. A monoton esősurrogásra az esti falu házai közelebb húzódnak egymáshoz. A burkolat nélküli utca nedvesen csillogó kavicsain megcsúszik az esti harangszó. Nagyokat bukdácsolnak a kátyúkban a vízfolyások, ezek a fürge, pajkos gyerekpatakok. Játékmedrük tele van kaviccsal. Egymáson fekszenek az apró kövek. Az utca közepén, a dombtetőn templom ül bölcs közönnyel. A kavicsok a domb tetejéről indulnak, hogy minden záporral távolabb kerüljenek a szent helytől. Angyalgyerekek megmerevedett, összeridegült álmai. Viszi a víz a kavicsokat egyre lejjebb és lejjebb a burkolat nélküli utcán, egészen a kisboltig. Reggel ott seprik majd össze a ráncos homlokú közmunkások, miközben a település aktuális politikai viszonyain fanyalognak.
Eldobott gyerekjáték, baba fekszik a vízben, egyik szeme nyitva, másik csukva. Fél feje a vízben van, mintha a koszos víz alatti világot bámulná, mintha várna valamire. Ruhája kopott, csuromvizes, redői között még ott halványodik egy kislány simogatása, érintése, becézése, de lassan kiázik minden szeretet a szövetből. Kutya szalad az utcán, megszagolja a gyerekjátékot, majd tovább lohol. Karmai alatt tompán sercegnek a kavicsok.
Az egyik porta kiskapuja nyitva van, nem tette be az utolsó érkező. Ide szalad be vakkantva az eb. Az előszobában művirágok feszülnek a vázában. Valahonnan az épületből rádió szól. Ólmos lassúsággal mondja a bemondó az esti híreket. Ugyanilyen ólmos lassúsággal nyitja egy férfikéz a szobaajtót, majd leül az egyik székre. Rágyújt. Ingzsebéből befőttesüveg tetejét veszi elő, maga elé teszi hamutartó gyanánt. A hírolvasó hangja a csukott ajtó mögül tompán, kásásan szól, nem érteni minden szavát. Nem is azért jött ki. Cigarettázás közben a művirágokat figyeli. Pontosabban a művirágokon élő pókot. A pocakos pók gondos, aprólékos mozdulatokkal D-dúrra hangolja hálóját, aztán megáll és vár. A férfi két pohár bort iszik meg. Fél a magánytól. Feláll, az ablakhoz lép, az utcán összetorlódott téli kavicsokat nézi. Arra gondol, hogy az emberi életek is hasonlóan összetorlódott, kerekded kavicsok egy nagy, égi, jeges illatú utcán. Vannak szürkék, színesek, kövérek és apróbbak, durva élűek, simulékonyak, álmodozó természetűek (persze egy nagy folyóról álmodnak) és vannak a karakter nélküli átlagkavicsok. ♦