A Burgundia utcai idősotthon a Dr. Kenéz Zoltán Egyesített Szociális Intézmény legnagyobb részlege: jelenleg 56 lakó él itt. A részlegvezető, Pető Lászlóné Hajni négy éve vezeti a házat – olyan hozzáértéssel és emberséggel, amelyet a lakók, hozzátartozók és kollégák egyaránt nagyra tartanak.
„Három részlegünk van, nappal három nővérrel, éjjel kettővel” – mondja Hajni. – „A lakók egészségi állapota és mozgáskorlátozottsága alapján ennél többre volna szükség, de így is mindent megteszünk. Egymást segítjük, mint egy család.”
Az idősotthonban működik a város legnagyobb demens részlege is. A lakók többsége állandó segítségre szorul, ezért fontos, hogy a nővérek munkáját korszerű eszközök könnyítsék – ilyenek például az emelőberendezések, amelyekre korábban nem volt lehetőség.
„Igyekszünk mindenkit kivenni az ágyból – szó szerint” – fogalmaz. – „Így előzzük meg a felfekvéseket, a tüdőgyulladást. Ehhez viszont óriási fizikai munka társul.”
Hajni eredetileg bölcsődében kezdte pályáját, majd évtizedeken át az egészségügyben dolgozott – többek között a dialízisen, nefrológiai szakasszisztensként.
A ma már intézményvezetőként ismert Szabados-Slezák Brigittával még a kilencvenes években, a kardiológián dolgoztak együtt. Amikor Brigittát felkérték az idősotthon vezetésére, megkereste régi kolléganőjét is.
„Gondolkodási időt kértem… nehéz volt otthagyni a régi munkahelyem” – emlékszik vissza.
Végül 2022 januárjában csatlakozott az intézményhez, először gyógyszerelőként és helyettesként, majd egyik pillanatról a másikra részlegvezető lett.
„A mély víz? Hát igen. De mindig szerettem a kihívásokat” – mondja nevetve.
Hajni nem titkolja: az idősellátás más terep, mint a kórház. „A gyógyításhoz nincsenek eszközeim, hiszen nem vagyunk szakápolási intézmény. Ez eleinte frusztráló volt. De nem engedhetem el: ha gond van, tanulunk, konzultálunk, továbbképzést szervezünk. A kollégák fejlődése a lakók érdeke is.”
A kezdeti adminisztrációs terhek, a sok papírmunka szintén kihívást jelentett számára.
„Én emberközpontú vagyok, nem papírközpontú” – mondja mosolyogva, majd hozzáteszi: „A számokkal nem vagyok jóban, de muszáj megtanulni.”
Aki járt már az otthonban, tudja: az épület ma egészen más képet mutat, mint évekkel ezelőtt. „Amikor idejöttem, még 60 lakó volt. Háromágyas szobákban négyen. Ma már sokkal emberibb a tér, több eszközünk van, szebb a környezet.”
Az igazgató, Szabados-Slezák Brigitta vezetése alatt több fejlesztés is megvalósult: tisztasági festések, ablakcserék, modern segédeszközök beszerzése. „A munkánk akkor eredményes, ha a lakó otthon érzi magát. Tisztaság, rend, szagmentesség – ezek elsődlegesek.”
Hajni szerint a fejlesztések nem állhatnak meg, mindig van mit csinálni. „Az ágyak cseréje nagyon fontos lenne. Sok még a régi, fix lábú kórházi ágy, ami megnehezíti a gondozást. A tálalókonyha is felújításra szorulna, új mosogatókkal, friss festéssel.”
A mindennapok legnagyobb kihívása azonban egyértelmű számára: „A pénz. Sokszor várni kell, halasztani dolgokat. De addig is működtetnünk kell a házat – biztonságosan, szeretettel.”
Nem titok, hogy olykor a hozzátartozók jelentik a nagyobb kihívást. „Néha velük több a feladat, mint magukkal a lakókkal” – mondja nevetve, de empátiával. – „Meg kell találni a hangot mindenkivel” – vallja.
Hajninak egy lánya és három fiúunokája van, akik „fitten tartják” – ahogy ő fogalmaz.
Párjával német juhászokkal foglalkoznak, mondioring sportágban. A munkája mellett szeret még főzni, grillezni, bográcsozni, baráti és szomszédsági összejöveteleket szervezni és hetente kétszer edzőterembe is jár.
„A hobbim tulajdonképpen a munkám is. Fél hatkor már itt vagyok, és csak délután megyek haza.”
A beszélgetés végén Hajni csendesen, de határozottan fogalmazza meg, miért fontos számára ez a munka: „Ezek az idős emberek itt élnek. Ez az otthonuk. A kötelességünk, hogy méltó körülményeket teremtsünk nekik. Nekik is, és azoknak is, akik nap, mint nap értük dolgoznak.” ♦