Áztató, kora téli eső. Falusi utca. Hétköznap este. Az ősz emléke még langyosan fészkelődik a padlásokon. Ez a maradék meleg már csak árnyéka valódi önmagának, összetöpörödött. Pöffeszkedve, flegmán könyököl ki a tetőgerendák alól, de az utca bölcsebb, tapasztaltabb macskái hamar átlátnak ezen a színpadias, nyegle viselkedésen. Unottan ásítanak, mint a beavatottak, mint akik mindent tudnak. A diófák már a téli szeleket várják, minden ősz végi szélben nyekeregnek kissé: krákognak, torkukat köszörülik, hogy lássa a rendező, nem tétlenkednek a bonvivánok, gyakorolják a nagy belépőt. Időnként teátrálisan ledobnak egy-egy levelet az értéktelenebb ágaikról, hogy gyakorolják az ősi mozdulatot, kipróbálják, megy-e úgy, mint tavaly, van-e olyan szép a levélelengedés. Van. A rendező elismerően csettint, jó lesz az, csak türelem.