Alkotóműhelyek a Madách Imre Művelődési Központban: interjú Koltai-Dietrich Gáborral

A váci Madách Imre Művelődési Központ 1976. április 2-án nyitotta meg kapuit és az óta is elsődleges célja, Vácon és Vác vonzáskörzetében lakók kultúrához való hozzáférésének biztosítása – Bálint Brigitta írása.

A ház fennállása óta sokféle csoport, egyesület megfordult falai között, mint például a zenei életből a Vox Humana, a Harmónia Kórus, a Serenus Kórus, Kékesi Ilona tánciskolája, a Váczi Néptáncegyüttes, a Jeszenszky Jazzbalett, de volt Váci Nők Klubja, Fónay Márta – Humánia – Drámai Műhely. Sorolhatnám még a megannyi csoportot, melyek az idő múlásával vagy megszűntek, vagy még most is töretlenül működnek. Interjúsorozatom ilyen hosszú idő óta működő csoportokat mutat be, a Rajzkört és a Kerámia szakkört. Első beszélgető társam Koltai-Dietrich Gábor festőművész, a Nagy B. István Stúdió felnőtt csoport vezetője.

Mióta vezeted a felnőtt csoportot, hogyan kerültél bele és milyen korcsoport jár ide?

„Debreczeni Zsófia festőművész kollégám, a Nagy B. István Stúdió vezetője 2021 nyarán keresett meg, hogy lenne-e kedvem átvenni tőle a felnőtt csoportot szakmai frissítés céljából. Tetszett a felkérés, a szakmai kihívás. Éreztem, hogy jó lesz nekik is és nekem is. A csoporttagok között van, aki már jó pár éve, sőt van olyan, aki már több évtizede ide jár. Vannak gimnazisták is, de főleg nyugdíjas korú tagokból áll a csoport. A tagok nagy részét ismerem, volt már alkalmam velük együtt dolgozni Bánkon, egy bentlakásos művésztelepen, amit évekkel ezelőtt szerveztünk.”

Ha a korosztályt nézzük, stílusban, stílusirányzatban mennyire különböznek vagy mennyire változott az évek folyamán az érdeklődés a témák iránt?

„Aki idáig elér, évekig csinálja, nyilván azért csinálja, az egyik tagot idézve „nincs ennél jobb, mint ezzel eltölteni a szabadidőt az embernek” tehát fest, rajzol valamit. Van fénykép vagy akár modell utáni rajzolás, de van csendélet és modern kép is. Általában fénykép után dolgozunk, ez ma már bevett dolog, tehát egy tájat vagy bármilyen beállítást, amit az internetről le lehet ma már szedni, és ami megtetszik, azt megpróbálja az illető a saját stílusában feldolgozni.
Az én időmben ez nem így volt. Nincs ezzel baj, hiszen a régi mesterek is úgy kezdték a tanulmányaikat, hogy bementek a Lourve-ba és lemásoltak egy képet, egy mester 200 évvel azelőtt festett képét. Az impresszionisták közül sokan csinálták ezt.
A lényeg az, hogy az emberek megtalálják a saját hangjukat ezen az úton. Én azért vagyok ott, hogy ezen az úton segítsem őket. Rámutassak bizonyos dolgokra, ami esetleg nem jó irány és rámutassak azokra is, amik viszont követendők, jók, jó irányok.”

Említetted, hogy amikor te tanultad a festészetet, a módszertan egészen más volt. Mesélnél róla egy kicsit?

„Gimnazista voltam, mikor ide jártam. Akkoriban a klasszikus rajzszakköri szituáció volt. A mester csinált egy beállítást, ez lehetett egy csendélet vagy egy római szoborfej. Néha volt élő modell is, de volt, hogy csak kimentünk a kertbe és ott alkottunk. A lényeg az volt, hogy belevihetted a rajzba a saját stílusodat. Ma már teljesen más – ha bejössz hozzánk, mindenki mást csinál.”

Úgy látod a csendélet már kiment a divatból?

„Nem. Szerintem nem megy ki soha a divatból, csak most úgy látszik kevesebb a figyelem erre, hogy a valóan lerakott dolgokat rajzoljuk le.”

Gondolom, ahhoz nagyobb türelem kell, nem?

„Azt nem merem kimondani, hogy melyikhez kell nagyobb türelem. Aki egy kiválasztott képről alkot, azt sem egyszerű úgy átdolgozni, továbbgondolni, hogy az szakmai szemmel nézve jó is legyen. Na, ez a kihívás. Változtatunk, komponálunk, ezt lehagyjuk, azt arrébb helyezzük, a tömegeket, a színeket másképp tesszük, rengeteg variáció van. Viszont úgy gondolom, hogy a beállított dolgoknál kezdődik az alkotás.”

Hogyan telnek a foglalkozások?

„Foglalkozás alatt néha körbe járok, ha szeretnék, elmondom a véleményem, korrigálok, de nem erőltetem rá senkire a véleményemet. Nagyon élvezik, nagyon értékelik az iránymutatást. Más szemmel látom én és más szemmel látja az alkotó.
Nekem az amatőrség egy üdítő dolog, szoktam is nekik mondani: „Ma is sokat tanultam tőletek.” Aki nem profi, az csupán örömből fest. Mindenféle sutaságok és nehézségek ellenére is jók, amit készítenek. Én magam is néha azt gondolom, hogy de jó lenne egy képet festeni, de nem csinálom. Úgy érzem, hogy nem lenne illendő. Én nem azért vagyok itt, nekem itt nem ez a dolgom, de jó, mert engem is inspirál a dolog.”

Akkor ez jó?

„Persze, mindenképpen, végül is ezzel foglalkozunk. Mert hány ezer ember nem tud mit kezdeni a szabadidejében, természetesen, ha van neki.
Akkor már sokkal jobb leülni és rajzolni egy csendéletet, almákat vagy akár egy kancsót, hogy az ember kiadja magából a napi fezsültséget, kikapcsolódjon, és ha még egy kis releváció erejével hatnak neki bizonyos dolgok, akkor mindenképp. Például egy görbületet hogyan rajzoljon meg ceruzával, a vonalvezetés, kompozíciós megoldások. Nagyon fontos az ön és vetett árnyék tónusértéke, hogy azok hogyan viszonyulnak egymáshoz, mert az meghatározza a térbeliségét annak a bizonyos kétdimenziós képnek. Vagy a színek keverése, azok hogyan hatnak egymásra. Úgy megalkotni a képet, hogy az művészi legyen.
Van, hogy levázolom, a szakköri tag megcsinálja és sikert ért el. Ez engem is örömmel tölt el, ilyenkor úgy érzem, hogy sikerült valamit átadnom. Ezért érdemes csinálni. Itt már a művészi érzékenységet kell tanítani. A másik, ami nagyon fontos, hogy a tanítványaimnak konkrét tanácsot adok, viszont nem szoktam belenyúlni soha senki munkájába. Nagyon kell tisztelni a tanítványt. Nyilván én csak javasolok, gyakorlatilag végigkísérem a képnek a születését. Beülünk egy üres papírral és a végén lesz egy színes ceruzával készült csendélet. A stádiumokat le is szokták fotózni, amit néha elő is veszünk pár foglalkozás után és össze szoktuk hasonlítani, hogy hova fejlődik a kép. Már kezd hasonlítani a portré, már kezdenek az árnyékok, ott lenni, ahol kell, hogy legyenek. Az alkotás folyamata így mindkét fél számára öröm.”