Nagymaros a festővásznon

Nagyszabású gyűjteményes kiállítás nyílt Nagymaroson, a SIGIL Galériában. A kiállított festmények, grafikák, rézkarcok azt mutatják be, hogyan látták Nagymarost a művészek az ötvenes és nyolcvanas évek között. Különleges lenyomatát adja Nagymarosnak a tárlat, ami egyébként gyakorlatilag egy sorozat része, hiszen volt már ilyen tematikájú kiállítás a helyszínen.  A városban több évtizeden keresztül működött egy művésztelep, ahol rengeteg műalkotás született a településről, mivel az akkori képzőművészek szinte mindegyike megfordult, és alkotott Nagymaroson.

A kiállítás megnyitóján Murányi Zoltán a SIGIL Galéria és Kávéház tulajdonosa elmondta: fontos információ, hogy a művészeknek a Nagymarosi Művésztelepen való tartózkodásukkor alkotói kvótájuk volt, ami szerint a Képzőművészeti Alap megvásárolta műalkotásaikat, majd a Képcsarnokon keresztül értékesítette azt. Tudomásul kell venni, hogy akkor is az egyik legpiacképesebb téma a tájkép, az utcakép volt, így a legnagyobb kereslet útján rengeteg festmény született a városról. Sőt elképzelhetetlenül sok, biztosan sokan nem is tudják, hogy mi rejtőzik a szobájuk falán függő „falusi utcakép” című festmény mögött. A kiállított festményeket három megközelítésben lehet vizsgálni, technika, stílus és tartalom tekintetében, utóbbi ez esetben maga a hely, Nagymaros.

Két kiállítóteremben és a további két közös használatú helyiségekben, a rézkarctól és a grafikától kezdve, az akvarellen át, egészen az olajfestményekig, többféle technikával elkészített, több mint hetven (összesen 73 db) műalkotást láthatunk – mondta, a helytörténészként is ismert Murányi Zoltán.

Stílusát tekintve is vegyes a kép, az egészen realista hozzáállástól, az elképzelt és eltorzult világba repítőig, de a művek legtöbbje nem akar több lenni magánál a témánál, azt mutatja, amit látnunk kell, persze beleszőve az alkotó látásmódját. Elhangzott még, hogy a műalkotások legtöbbje nem sztenderd tájképeket, és nem az elvárható utcaképeket mutatja. Persze van azért itt is, ahol a visegrádi vár jelenik meg a háttérben, mint fő motívum, de a kép mégsem arról szól. Illetve van olyan, ahol megjelenik például a Fő tér, de annak témája jelentősen túlmutat a tér jellemző emlékein. Az, hogy mi a divatos, mindig a piac, a vásárlók döntik el. Attól, hogy ma sem stílusában, sem tartalmában hasonlók nem kerülnek ki a neves művészek keze alól, ezek a művészek ezek az alkotások jegyzettek, értékelhetők, értékesek.

Murányi Zoltán azt is kifejtette, miért fontos visszamenni ebbe a korlátok közé szorított korszakba. A kiállítási anyag összeállításakor nem a korszellem iránti nosztalgia vezérelte a szervezőket, hanem az, hogy abban az időben a települési és a társadalmi karakter a maihoz képest is egységesebb volt, így sok olyan részletre akadhatunk, ami ma már semmilyen formában nem létezik. A kiállítás rendezésénél fontos szempont volt az izgalmasabb tér- és utcarészletek megválasztása, így kerülhettek ki az ikonikus képek mellett, olyan, nem egyértelműen vászonra kívánkozó területek, mint a Diófa utca, a Fehérhegy részletei, de akár ilyen a Molnár utca középső része, előtérben a vasúti létesítményekkel.

És ha már Molnár utca – folytatta Murányi Zoltán -, a másik teremben láthatunk egy egyértelmű példát, a különböző festőművésztől, azonos témájú kép elkészítése. Az ilyen képpár nem másolat és még csak nem is ritka, sőt vélhetően ugyaninnen még több alkotás is készülhetett itt, ugyanis művésztelepi feladat volt, hogy egy azonos téma megfestése más színekkel és más felfogásban akár 10-12 művész meglátásában is elkészülhetett.

Szó esett a korábban ikonikus, ma már nem létező helyekről is. Például a felső strand akvarelljét kell megemlíteni, ami alapvetően egy visegrádi panorámakép, de tudható, hogy a lényege a felső strand, az ott napozó hölgyek. A strand az erőműépítéssel megszűnt, az emlékeken és az emlék-közvetítő alkotásokon túl nem maradt belőle más.

Több kép a szárított halászhálókat ábrázolja. A Molnár utcai halászcsalád munkaeszköze évtizedekig állt a Duna-parton. Több festményen megjelenik a művésztelep udvara. Mindkettő az épületből kitekintve, a Duna felé nézve ábrázolja az egykori intézmény kertjét. Az ikonikus utcák mellett olyan „eldugott helyek”, mint a Fehérhegy teteje, vagy a Diófa utca főszerepet kapnak, de szintén középpontba kerül a Zöldfa utca vasút feletti része, a remek látképével, valamint az elmaradhatatlan Hegy utca.

A felszólaló egy festményt külön kiemelt. Ez volt az első találkozása a Nagymarosi Művésztelep alkotásával. Ez Holba Tivadar műve, ami már Murányi Zoltán születése előtt is a szülei szobájának falán függőt. Amiről persze gyermekkorában nem tudta mi is, de később megismerte a történetét. A 62 évvel ezelőtt, házassági ajándékként, a rokonságtól kapott festmény végig kísérte az életüket. Azóta nem mozdult ki lakhelyéről, most is csak a kiállítás kedvéért ez is megtörtént.

A helytörténész hangsúlyozta, hogy a művésztelep – és persze az ott alkotó művészek – Nagymaros képzőművészeti értékeit teremtették meg. Amik, ha egy idegen város, ismeretlen házának falára kerülnek, akkor is Nagymaros hírét viszik. Ha pedig ez gyűjteményes formában jelenik meg, ahogy jelenleg a SIGIL Galériában, akkor már Nagymaros hagyatékáról beszélünk.

A kiállítás Nagymaroson, a Váci út 21. szám alatt december 16-ig látogatható. (Fotók: Dunakanyar Fotó Stúdió) ♦