Egy szemtanú feljegyzései – A Migazzi Zarándokház és a PüspökVác látogató és rendezvényközpont története a II. világháború előtt és után

A Migazzi Zarándokház és a PüspökVác látogató és rendezvényközpont II. világháború előtt és utáni történetét dolgozza fel az alábbi cikk szerzője, Manninger Mária Horváth Kálmánné, akinek édesapja a Váci Püspöki Uradalom számvevője volt.

Migazzi Zarándokház a háború előtt

Édesapám, Manninger Leó, a Magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia oklevelének és különböző nagybirtokok igazgatása során szerzett szakmai gyakorlatának birtokában, 1939 évben nyerte el a Váci Püspöki Uradalom mezőgazdaságának számvevői állását. A hivatalhoz a fizetésen kívül természetbeni juttatások is tartoztak, többek között szolgálati lakás. Ez a szolgálati lakás a Kovács Pál utca ma Galamb utcai ház volt (a Galamb-köz 1., a jelenlegi Migazzi Zarándokház). A házhoz parkosított kert, garázs hely és baromfiudvar is tartozott.

A ház egytraktusos, a helyiségek a ház hosszanti tengelyére fűzve, sorban következtek, az északi oldaltól a Galamb-köz felé: szerszámos kamra padlásfeljáróval, éléskamra, konyha, előszoba és fürdőszoba a tengelyben húzódó fallal elválasztva és öt szoba egymás után. Az ötödik szobából volt a kijárat a favázas, fedett verandára, ahonnan a palota parkjának alacsonyabb szintjére telepített hársfák lombkoronái fölött mesés kilátás nyílt a Dunára és a kéklő pilisi hegyekre. Nyáresték varázslatos helyszíne.

A háznak két bejárata volt a kert felől, egyik az előszobába, a másik a vendégszobába vezetett. A kertbe a Galamb közből nyíló kapukon kívül vezetett még egy kertkapu a kulcsárság (ma a látogatóközpont bejárata) felé. A kapukat soha sem kellett zárni. Boldog, időket éltünk paradicsomi környezetünkben, de a háború frontvonala egyre közeledett.

Kertünket öt magas fenyőfa árnyékában, gyep és sok-sok hortenzia díszítette.

A baromfiudvar, amelyben két disznó hizlalására alkalmas ól is volt, közvetlenül a kertünk Kovács Pál utca felőli végéhez csatlakozott.

A garázst amelyben Opel Olympia autónk parkolt, a kulcsárság két udvara közötti épületben alakították ki.

1944 őszén édesapámat behívták katonának. Édesanyám, a pár hónapos öcsém Gábor és én, aki akkor 6 éves voltam, Kápolnásnyékre menekültünk nagyanyám házába, ahol a nagyanyám a nővérével élt. Egyrészt biztonságosabbnak tűnt a Dunántúl, másrészt az öregeket sem szívesen hagytuk egyedül. A Galamb-közi házat valamennyi holminkkal együtt lezártuk, csak pár ruhaneműt vittünk magunkkal. Egy hónapnyi tartózkodásunk után Kápolnásnyék, a második világháború nevezetes, Velencei-tavi tankcsatájának színhelyévé vált. Egy ház sem maradt épségben, három hónapig földes pincében laktunk, amikor gáztámadás veszélye miatt az oroszok kiürítették a falut. Elindultunk gyalog, az öcsémet babakocsiban tolva Vác felé. Hosszú utazás viszontagságai után, húsvét elmúltával, érkeztünk Vácra. Meghitt otthonunkból semmi sem maradt, csak kilincs nélküli ajtók és csupasz falak meredtek ránk. A kert fenyőit, egy kivételével, kivágták, a kerítéseket ledöntötték. A ház lakhatatlan állapotban volt.

Pétery püspök úr jóvoltából, a palota székesegyházra néző szárnyában, a második emeleten kaptunk egy berendezett szobát, ahol pár hónapig élhettünk, amíg lakhatóvá tettünk régi lakásunkból egy részt.

A püspöki palota a II. világháború alatt és után

A palotában nem okozott kárt a háború, bombatalálat nem érte, a kapuján pedig cirill betűs orosz felirat jelezte, hogy védelem alatt álló házról van szó. A portás, Fülöp bácsi éjjel-nappal vigyázott arra, hogy az illetékteleneket távol tartsa.

Elkövetkezett 1945 áldozócsütörtök. A székesegyházban elsőáldozó lettem. Hazatérve a palotába nagy meglepetés várt: a püspök úr kiváló szakácsnője, Fülöp Mária néni, egy kis kalácsot, vajat és mézet adott reggelire. Az ajándék rendkívüli örömmel töltött el, mert ilyen finomságokat csak az emlékeimben őriztem. (Az akkori viszonyainkra az volt jellemző, hogy karácsonykor is, az ágakból kialakított karácsonyfára magunk rojtozta selyempapírban édesített babpürét tettünk „szaloncukor” gyanánt.)

A Karolina iskola kedvesnővéreihez jártam első elemibe, amiről a bizonyítványt hamarosan megkaptuk, és várt a még régi szépségében pompázó park. A palotában lakott akkor egy amerikai család, két kislánnyal „Gerivel” és „Barbival”. Geri velem, Barbi öcsémmel, Gáborral volt egykorú. Reggeltől estig a parkban fogócskáztunk, bújócskáztunk és minden zugát felfedeztük. Ha megálltunk a palota nyugati homlokzata előtt, a virágokkal, alacsony bokorfüzérekkel tarkított gyepszőnyegen keresztül, teljes szélességében elénk tárult a gyönyörű kilátás a Dunára és távolban a pilisi hegyekre. Felemelkedett a lelkünk és hálát adtunk Istennek, hogy ilyen szépre teremtette a világot.

Migazzi Zarándokház a háború után

A nyár végére sikerült lakhatóvá tenni régi lakásunk két szobáját és a mellékhelyiségeket is, a Galamb-közbe visszaköltöztünk. А házból még egy lakást alakítottak ki, a főkertésznek, Horváth Lászlónak, feleségének és eladósorban lévő Gizi lányának. A kertet is felesben használtuk, de nem kerítettük ketté.

Édesapámról semmit sem tudtunk, csak reménykedtünk, hogy életben van. Édesanyám volt a családfenntartó. A barátnőjével nyitott a Fehérek templomával átelenben, a Fő úton, egy tejtermék üzletet, amelyben az árut a közeli piacon vásárolták. Délelőtt édesanyám, délután a barátnője Hávor Jolánka néni árult. Délben édesanyám hazaszaladt ebédelni, majd 14-22 óráig a Salzmann textilgyárban – amely tőlünk két kilométerre működött -, dolgozott munkásként. Nagyanyám vezette a háztartást. Megpróbálta termővé tenni a teherautók által ledöngölt földet és zöldségeskertet kialakítani a régi park helyén. Nyulakat tartottunk, így tudott leggyorsabban húshoz jutni a család. Nagyanyám nővére, barátaink gyerekeitől kinőtt fehérneműkből, ruhanemükből, kötött holmik felfejtéséből varázsolt nekünk ruhákat.

Természetesen, Gábor és én, minden munkában segítettünk,amiben tudtunk. 1946 októberében megjött édesapám az orosz hadifogságól. (A vasútállomáson nem ismertük meg, annyira lefogyott, csak a hangja volt a régi.) Természetesen munkájára a lecsökkent püspöki gazdaságban már nem volt szükség, ezért a Váci Állami Erdőgazdaságnál vállalt munkát. A lakásban azonban maradhattunk, csekély lakbér ellenében. A kertben gyümölcsöt és zöldséget termeltünk, a baromfiudvarba és a disznóólba is betelepültek az állatok. Sikerült megteremteni az emberhez méltó életmódot.

Gáborral éltük a váci ifjúság megszokott életét, tanulással, a Duna adta korcsolyázással, úszással és evezéssel, a Naszályon és a Börzsönyben túrázással, síeléssel.

Időközben a Kovács Pál utcát átnevezték Galamb utcára és a Galamb-köz. 1.-et Galamb köz.5.-re módosították.

1959-től fokozatosan hagytuk el életünk nagy részének kedves színhelyét, Gábor és én megházasodtunk, nagyanyám és nővére meghaltak és 1978-ban édesapám halála után édesanyám, mivel ereje fogytán volt, kisebb kert nélküli lakásba költözött.

A Látogató és Rendezvény Központ épületei

A mai látogató és rendezvényközpont épületeit régen kulcsárságnak hívták (vigyázat! nem „kulcsár ház”). A kulcsárság, a második világháború előtt két, egy nagy és egy még nagyobb udvarból és azokat övező lakó és gazdasági épületekből állt. Itt volt a lejárata a hatalmas, többszintes borospincének is. A lakásokban, a püspökség alkalmazottai laktak.

A Migazzi-téri nagy kapun belépve, jobbra, ahol ma a pénztár van, a sofőr Dvorák Ferenc, felesége, Éva lánya és Ferenc fia laktak. Dvorák, Németországban tanulta az autószerelői mesterséget, ezért karbantartotta és javította is a püspöki autót. A kapuval szemben Nagy komornyik élt feleségével és lányával. Mellettük, az udvar déli sarkában, Toman József kertészsegéd lakott feleségével és Jóska fiával.

Az első udvarból nyílt a pince, előtte nyitott fészerrel, a hordók mosására és mozgatására. A fészer közepén volt egy zárt helyiség, amely a must és bor vizsgálatára, cukorfokának megállapítására szolgált.

A második nagy udvarban Hock József kertész lakott feleségével és két lányával, Zsuzsival és Julcsi barátnőmmel. A házuk a mi házunkhoz merőlegesen csatlakozott.

A Kovács Pál utca felőli hosszú épületben tartották a szürethez szükséges eszközöket, préseket, szűrőket, szivattyúkat. A kapun és a két udvar közötti átjárón át szállították a szőlőt, lovaskocsikkal a nagy udvarba. Szüret idején megelevenedett az egyébként csak gyerekzsivajtól hangos térség. A munkások sokasága sürgött-forgott, a számos présből csorgott az édes must illata, betöltötte a környéket.

A szüret elmúltával ismét mi, gyerekek vettük át birodalmunkat, fogócskáztunk, bicikliztünk, bújócskáztunk. 1944 nyarán elkezdődtek Vácon a légiriadók. A püspöki borospincét légoltalmi helynek nyilvánították. Ha megszólaltak a szirénák, a kulcsárság és a környék lakói szaladtak, különböző ülőalkalmasságokat és a legszükségesebbeket magukkal víve a pincébe.

Az egyik őszi délutánon Pesterzsébetet bombázták az oroszok, szörnyű pusztítást végezve. Este és fél éjszakán keresztül ontották a teherautók a menekülőket, zsúfolásig megtelt a pince.

A front áthaladását a Dunántúlon éltük át, így csak 1945 tavaszán láttuk újra a kulcsárságot. A lakók közül csak Hockék költöztek el, helyükre László bácsi költözött lányával és két unokájával Csöpivel és Gyuszival, ők Gábor öcsémnek voltak pajtásai. Lászlóék a nagy udvar egy részét haszonkertnek alakították ki.

A nagy udvarban, a garázsok helyén, istállókat alakítottak ki, ahol teheneket tartottak és két igásló Muci és Laci is helyet kaptak. Ünnepi pillanatnak számított amikor a lovász megengedte, hogy felüljünk a hátukra. (Az állatok élelmezését szolgáló siló takarmány savanyú szaga keveredett, a trágyadomb szagával.)

Az első udvar fészerében állt a használaton kívüli püspöki hintó, tovább pusztítva azt gyerekek ugráltak rajta, hajtogatták a lépcsőjét.

1950 nyarán feloszlatták a szerzetesrendeket. A palota sok, a kulcsárság kevesebb hontalan apácának nyújtott menedéket. Az istállókat felszámolták. Az apácák virágos kertet alakítottak ki lakásuk előtt. A háború előttihez képest a kulcsárság arculata 1978-ra, amikor megszűnt a kapcsolatom a lakásunkkal, jelentősen megváltozott. Nem volt többé szüret, nem volt szükség a nagy üres térre, az épületek elhasználódtak, megértek a gyökeres változásra. (Manninger Mária Horváth Kálmánné) ♦