„A keresztény pedagógusnak tanítani, nevelni, formálni és evangelizálni kell” – Interjú Puskás Balázs EKIF főigazgatóval

Marton Zsolt megyéspüspök 2023. november 1-jétől dr. Puskás Balázst nevezte ki a Váci Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatóságának (EKIF) élére. Az azóta eltelt néhány hónapban fontos előrelépések történtek; a főigazgató többek között körbejárta egyházmegyénk nevelési-oktatási intézményeit, hogy személyesen találkozzon a vezetőkkel, felmérve a jó gyakorlatokat és a fejlesztendő területeket. Ezenfelül több szakpasztorációval már megkezdték az együttműködést. Puskás Balázs munkatapasztalatairól is örömmel mesélt, így az interjúból kiderül, hogyan vált szívügyévé az oktatás és a gyermekvédelem.

Milyen élethelyzetből és milyen tapasztalattal érkezett a főigazgatói munkakörbe?

Az ELTE-n végeztem jogot, majd nem sokkal később az Egyesült Államokba kerültem. Itt több éven át egy katolikus magániskolai hálózat vezetésében vettem részt, így szereztem tapasztalatot az oktatásirányításban. Miután hazajöttem, kutatóként dolgoztam az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetnél, később pedig Vácra jöttem, ahol öt éven keresztül Csáki Tibor atya főigazgató helyettese voltam az EKIF-nél. Ezután a szalézi rendnél kaptam egy jó lehetőséget, ahol tanügyigazgatás irányítással és projektmendzsmenttel foglalkozhattam. Az oktatásirányításon kívül a másik kiemelt területem a gyermekvédelem; a szaléziaknál gyermekvédelmi felelős is voltam, ami megtisztelő feladat volt számomra. Ez a munkaköröm – értelemszerűen- a Váci Egyházmegyébe való, tavaly novemberi visszatérésemmel megszűnt. Jelenleg még a Szent István Intézetnél vezető kutatóként tevékenykedem. Rengeteg tanulmányt írtam, elsősorban a gyermekvédelem, a párkapcsolat, szexualitás témakörében, valamint pedagógiai témákban.

Milyen volt a Váci Egyházmegyébe való visszatérése? Mennyire voltak ismerősök a feladatok?

Előnyt jelentett, hogy az EKIF intézményeiben dolgozókat, az iskolaigazgatókat, óvodavezetőket, gazdasági vezetőket és a pedagógusokat javarészt ismertem. Az atyák közül sokakkal volt munka- és baráti kapcsolatom. Fogalmazhatunk úgy is, hogy hazajöttem – de természetesen főigazgatónak lenni nagyon más, mint helyettesnek, hisz jóval nagyobb a felelősség. Hála Istennek, elég komoly autonómiát kapok Marton Zsolt püspök atyától, ugyanakkor mégis azt érzem, hogy figyelnek rám, hiszen kéthetente le tudok ülni beszélni a közvetlen felettesemmel, akivel megoszthatom a nehézségeimet, ő pedig velem a kéréseit, elvárásait. Püspök atyával szintén van lehetőségem személyesen egyeztetni, tanácsokat kérni tőle. Értékelem azt is, hogy az egyházmegye munkája stratégia mentén halad előre. Ez azért kulcsfontosságú, mert mi, mint EKIF, éppen a saját stratégiánk kidolgozására készülünk, és örvendetes, hogy egy, már létező vízióba tudunk beilleszkedni.

Az egyházmegyei stratégiának fontos eleme, hogy a különböző szakpasztorációk és munkaterületek együttműködjenek, és a kapcsolatok élőek legyenek. Négy hónapja dolgozom itt, nagyon örülök annak, hogy az ifjúság- és a családpasztoráció felelősével, a pasztorális referenssel, az egyházmegye hitoktatási igazgatójával és más, a pasztorális területen aktív vezetőkkel már ez alatt a rövid idő alatt több alkalommal volt lehetőség egyeztetésre, együtt gondolkodásra. Tehát már a munkám kezdetén elkezdtek kialakulni azok az együttműködések, amelyek az evangelizációt segíthetik. Előremutatónak látom azt is, hogy itt a Váci Egyházmegyében, ha valami nem működik, vagy nem úgy, ahogy várták volna, megvan a kellő rugalmasság az új megoldások, módszerek kipróbálására.

Hogyan vált szívügyévé az oktatás és a gyermekvédelem?

Hosszú éveken át a Regnum Christi mozgalom megszentelt életű tagja voltam. Laikusként fogadalmat tettem, cölibátusban éltem, és a világban tevékenykedtem. A közösség által jutottam el Mexikóba és az Egyesült Államokba is, ahol, mint már említettem, egy iskolahálózat vezetőhelyettese lettem – korábban nem voltak a területhez kötődő tapasztalataim, így ott tanultam meg, hogy mi az a tanügy, tanterv, pedagógiai irányítás, és hogyan lehet egy oktatási intézményrendszert vezetni. Tizenkét éven át voltam a közösség tagja, amit végül a közösség alapítójának bűnöző életmódja és egyéb, nagyon komoly rendszerszintű problémák miatt otthagytam. A korábbi munkám miatt kézenfekvő volt, hogy az oktatásirányításban dolgozzak tovább.

A gyermekvédelem témájában az előbb említett negatív tapasztalat is érzékennyé tett. Az alapító halála után kiderült, hogy fiatal fiúkat bántalmazott, azonban évtizedeken keresztül nem történt semmi. Sajnálatos, ha az illetékesek hagyták, hogy ez megtörténjen, és nem tették meg a megfelelő lépéseket. Szeretném, ha nem ez lenne a helyzet Egyházunkban, szeretném, ha biztonságban lennének a gyermekek, ezért érzem kiemelten fontosnak a gyermekvédelmet, amely egyébként mind a hazai-, mind a világegyházban komoly fejlődésnek indult, ma már egészen más a helyzet, mint 10-15 évvel ezelőtt volt.

A szalézi rendnél gyermekvédelmi területen szerzett tapasztalataiból mit szeretne az EKIF intézményeibe átültetni?

A szaléziaknál kialakítottunk egy szabályzatot, amely tartományi szinten határozza meg, hogy mit kell tenni, ha gyermekbántalmazás történik. De a prevenció is fontos hangsúlyt kap. Pedagógusok számára gyermekvédelmi képzést hoztunk létre, ezenfelül készítettünk egy alapos felmérést, amely a rendhez tartozó iskolákban azt vizsgálta, milyen az intézmény, a katolikus nevelés és a szolidaritás kultúrája, miért járnak oda a gyerekek, hogy érzik magukat. Ilyen kérdéseket tettünk még fel nekik: Milyen a diákok kapcsolata egymással? Éltek-e át valaha bántalmazást egy diáktárs vagy pedagógus részéről? Milyen elvárt magatartásformák léteznek, elfogadhatónak tartják-e, hogy egy tanár szexuális kapcsolatot kezdeményezzen tanítványával? A gyerekek osztályfőnöki órán, anonim módon válaszolták meg a 100-120 kérdésből álló kérdőívet, melyből aztán egy ötvenoldalas tanulmány született. Nagyon sokat tanultunk az eredményekből, utánkövetést végeztünk, és minden hónapban találkoztunk az adott iskola gyermekvédelmi felelősével, a szülőkkel, tanárokkal, diákokkal. Segítettünk nekik egy olyan struktúra kialakításában, amely az iskolák gyermekvédelmi szempontból való biztonságát növeli.

Az EKIF intézményeiben szintén szeretném elvégezni ezt a felmérést, általános iskola ötödik osztályától a gimnázium végzős osztályáig, minden iskolában. Már egyeztettem is kutatókkal. De nemcsak a diákokat, hanem a szülőket, pedagógusokat, az iskolában dolgozó papokat, diakónusokat is szeretném kikérdezni, így tettünk a szaléziaknál is. A felmérésre idén ősszel kerül majd sor, amely nagyon jó kiindulási alap lesz a készülő stratégiánkhoz is. A gyermekvédelmi képzésben való részvételt szintén szeretném felajánlani az EKIF intézményeiben dolgozó pedagógusoknak.

És az Egyesült Államokból milyen jó példákat hoz?

Azt tapasztaltam, hogy az USA-ban élő gyerekeknek az ottani oktatás jóval élhetőbb, mint a magyar diákoknak a hazai. Nálunk még mindig tudást akarnak verni a fejekbe, de valahogy a képességek fejlesztésében az oktatási rendszerünk nem elég támogató. Ennek az az eredménye, hogy sokszor, bár a tanuló sokat tud, nem mer megszólalni. Amerikában, ami a tananyag mennyiségét és minőségét illeti, valószínűleg alacsonyabb színvonalú az oktatás, és lehet, hogy egy ottani diák nem tudja, mi Brazília fővárosa, de azt biztos, hogy meg tud szólalni, el tudja mondani a véleményét, be tud állni egy ügy mellé. Lehet, hogy aztán nem is folytat egyetemi tanulmányokat, de olyan ügyességek birtokába kerül a középiskolai tanulmányai során, amelyek segítik őt abban, hogy sikeresen vegye az élet akadályait. Ezen a téren szerintem van mit dolgoznunk.

Van arra vonatkozóan törekvés, hogy ezt a bátorító szemléletet meghonosítsa az EKIF intézményeiben?

A már évek óta iskoláinkban is működő Családi Életre Nevelés programja úgy gondolom, erre mindenképp alkalmas, mert közelebbi kapcsolatba hozza a gyerekeket és a tanárokat. A képzést elvégző pedagógusok olyan módszert kapnak a kezükbe, ami által ezzel a szemlélettel tudnak a diákok felé fordulni. Szintén ebbe a kategóriába tartozik az organikus pedagógia, amelyet több iskolánkban is gyakorlatba ültettek. Ennek a nevelési módszernek középpontjában az áll, hogy mindannyian mások vagyunk, van egyéniségünk, amit az oktatásnak is tiszteletben kell tartania. Érzelmi intelligenciával bírunk, és az iskolákban nemcsak a kognitív intelligenciát kéne óriásira növelni, mert akkor félkarú emberekké válunk; míg a jobb kezünk izmos lesz, a bal tökéletesen satnya. Az érzelmi intelligenciát lehet és kell fejleszteni. Bosco Szent Jánosnak, a szalézi rend alapítójának az volt az ideálja, hogy az általa nevelt gyermekek találják meg a hivatásukat, legyen belőlük jó keresztény, becsületes állampolgár. Létrehozta a Megelőző Módszert, melynek lényege a bizalom, a motiváció – s a büntetés csak akkor jöhet szóba, ha tényleg nincs más lehetőség. Don Bosco arra hívta fel a figyelmet, hogy nevelőként nem szabad, hogy a saját komfortzónánkba próbáljuk berángatni a diákot, hanem oda kell mennünk, ahol ő van, ahol jól érzi magát. Így alakul ki a bizalmi kapcsolat. Mindemellett szükség van az elvárásrendszerre, mert ha az nincs, a gyerek nem tud minek megfelelni, pedig szeretne. Mindannyiunkban ott él a megfelelés iránti vágy, szükségünk van szabályrendszerre, kell a következetesség. De Don Bosco szerint büntetni tényleg csak akkor szabad, ha már más lehetőség nincs.

A szaléziak azt is hangsúlyozzák, hogy a munkatársaknak állandó együttműködésben kell lenni. Ez néha fárasztó tud lenni, hiszen az együttműködés keresése rengeteg megbeszélést igényel. Ugyanakkor így kölcsönös bizalmi viszony alakul ki a kollégák, a világiak és a papok között, ebből kifolyólag az ember nagyobb autonómiával és önbizalommal tud a saját munkaterületére visszatérni.

Az egyházmegye oktatási-nevelési intézményeit nemrég körbejárta, mindenhol találkozott a vezetőséggel. Miért tartotta fontosnak a személyes találkozást?

Fontos, hogy az ember saját közegében tudja fogadni a felelős vezetőjét, akinek el tudja mondani problémáit, örömeit, kívánságait. Ez egy közösségi találkozón nehezebben valósul meg. Nem azért mentem az intézményekbe, hogy én beszéljek, hanem hogy befogadjam azt, ami az igazgatókban van. Szerettem volna éreztetni velük, hogy én vagyok őértük, nem ők értem. Szolgáló pozícióban vagyunk – mi, mint EKIF vagyunk az intézményeinkért. Mindenhol eltöltöttem minimum két órát, és nagyon jó tapasztalat volt a körbejárás. Ezenfelül azért is éreztem fontosnak a látogatásokat, mert hirtelen történt a változás. Elődöm szeptember végén távozott, én november elsejével kezdtem itt dolgozni. Becsülettel végigvitte az átmenetet, de az év közbeni váltás nyilván szül bizonytalanságot.

Mi az, amit az egyházmegyében fejlesztendő területnek talál, és mi az, ami már jól működik?

Az intézményvezetőktől azt a választ kaptam, hogy a struktúra jól működik; a fenntartóban megbízhatnak, szakmailag jó irányítást kapnak, és a szükségükben segítséget. Pasztorális és pedagógiai támogatásból viszont többre lenne szükségük. Fogalmazhatunk úgy, hogy a csontvázzal elégedettek voltak, és az öltözettel is, de abból többet szeretnének kapni. Egyházi fenntartóként hangsúlyt kell fektetnünk a lelkiségre, hiszen abban különbözünk az állami fenntartású intézményektől, hogy a katolikus hit határoz meg minket, és a püspök által meghatározott irányt követjük. Hála Istennek az EKIF szervezetén belül is működik pasztorális csapat. Elsődleges feladatunk természetesen az oktatás és a nevelés, de támogatni szeretnénk az egyházmegye pasztorális erőfeszítéseit, a pasztorális referens munkáját, illetőleg az ifjúság-, a család-, és a hivatáspasztoráció munkáját. Látogatásaim során erőteljesen érzékeltem, hogy az intézményvezetők igénylik az együttműködést, és már vannak is előrelépések.

Öröm volt továbbá azt tapasztalni, mennyi jó gyakorlat él az iskoláinkban, melyekből én is tudok tanulni. Tervben van egy olyan konferencia megszervezése, ahol a bevált pedagógiai és pasztorális gyakorlatokra, a konkrét szakmai módszertani elemekre fókuszálunk. A költségvetés márciusra fog összeállni, a stratégia pedig, azaz, hogy mint EKIF, mi a víziónk, a küldetésünk, év végére lesz kész.

Említette, hogy szeretnének együttműködni más szakpasztorációkkal. Konkretizálódott ebből valami?

A saját tervünk az, hogy minden intézményben legyen egy pasztorális felelős a tantestületen belül. Ennek a pedagógusnak órakedvezményt adnánk, hogy legyen ideje a helyi plébánossal, a helyi mozgalmakkal, közösségekkel, a cserkészettel együttműködve olyan programokat szervezni (például lelkigyakorlatot vagy zarándoklatot), melyek előreviszik a diákok hitéletét. Fontos, hogy a tantestületen belül súlya legyen ennek a feladatkörnek. Ez az ötlet Marton Zsolt püspök atyától jött, és nagyon jónak tartjuk.

Nemrég Tornay Gábor hitoktatási igazgatóval, Kovács Zsolt ifjúsági lelkésszel és Balogh László atyával – aki a hitoktatók spirituálisa és mentálhigiénés lelkigondozója –, egy egész napos elvonulást tartottunk, amely igen gyümölcsöző volt. Szentségimádással kezdtünk, majd a gondolatainkat, terveinket osztottuk meg egymással. Megfogalmaztuk: fontos, hogy tudjunk egymás programjairól, tevékenységeiről, és fontos, hogy meghívjuk egymást, illetve az adott területhez tartozó fiatalokat az eseményeinkre. Ránéztünk arra is, mely intézményeinkben vannak jelen „mentések”, azaz az egyházmegyei ifjúsági közösségekhez tartozó fiatalok, hogy általuk még több diákot el tudjunk érni. Az összegzést Paszternák Tamás pasztorális helynök atyával is ismertettük.

Mit gondol, milyen feladata van a nevelésben egy katolikus pedagógusnak?

Egyfelől ugyanaz, mint minden pedagógusnak, azaz, hogy megtalálja minden gyerekben a tehetséget, a potenciált, kibányássza a benne lévő kincseket, fejlessze a karakterét, és megtanítsa neki a tananyagot. Ezenfelül elengedhetetlen, hogy egy katolikus pedagógus olyan példát adjon a gyereknek, amely őt Krisztus követővé teszi. Don Bosco szerint a tanárnak tanítani, nevelni, formálni és evangelizálni kell. Ez utóbbi a legnehezebb feladat, mivel az elmúlt időszakban jó pár, korábban állami fenntartásban lévő intézmény került hozzánk, így sok olyan pedagógusunk van, aki nem hívő. Többségük barátságos, nyitott az Egyház felé, de akad, aki kevésbé. Ha van előttem egy szentéletű ember, aki a szakmájának szerelmese és ugyanakkor hiteles keresztény, az sokat tud lendíteni a hitemen. Egy pedagógus igazából az élete példájával tud evangelizálni. (Váci Egyházmegye/Fekete Ágnes) ♦